Néhány hete történt, de ma is gyakran gondolok egy hosszabb sorban állásra. Egy, inkább csak látásból ismert asszonnyal összetalálkozva megkérdeztem, miért van feketében. Szomorúan mesélte életerős férje váratlan halálának körülményeit, a betegséget, a kórházat. Arról is szólt néhány szót, hogyan tapasztalja az Úr segítségét az egyedüllétben. De ami különösen is hatott rám, az a mesterkéletlenség és békesség volt, ahogyan mindezekről beszámolt. Nyoma sem volt benne önsajnálatnak, vádnak Isten, vagy az orvosok felé. Senkit nem hibáztatott, nem kérdezte, hogy Isten miért nem engedte, hogy tovább folytathassák példamutató, szeretetben eltöltött közös életüket. Felemelő volt látni, hogy mennyire valóságos lehet az Úrtól kapott békesség, hogy a Benne gyökerező életnek mekkora állóképessége lehet. Talán nem volt tudatában, de szavaiban számomra egyértelműen az Úr dicsősége ragyogott fel. Egyáltalán nem bántam, hogy a sor a szokásosnál is lassabban haladt.

„Akinek szíve rád támaszkodik, megőrződ azt teljes békében, mert benned bízik.” (Ézs 26,3)