Egyszer Márton Áron szülőfaluja talán legszegényebb családjának vendégei voltunk. Az élő hitű nagypapa gyermekei sajnos távol voltak az Úr Jézustól. Az egyik fiú (nevezzük Andrásnak) időközben gyermekével közösen vállalt munkát Magyarországon. Ennek okán többször próbáltam őket elcsalogatni az istentiszteletre, azonban vagy ők dolgoztak vasárnap is, vagy az én kötelezettségeim akadályozták meg, hogy hallgathassák Isten igéjét. Csalódott voltam, hogy e nélkül kellet befejezniük az itt eltöltött hónapokat.

A minap viszont felhívott telefonon, hogy Budapestre utazik, és vasárnap meglátogat bennünket. A hirtelen jött értesítés miatt át kellett szerveznem a vasárnapi családi programot. Mivel korán érkezett, így a vendégvárást az istentisztelettel kezdhettük: és ő nem volt fáradt, szívesen jött az igét hallgatni. A templomba menet beszélgettünk arról, hogy miért fontos istentiszteletre járni, hogy az Isten, beszélő Isten, aki alkalmakat készít a vele való találkozásra. András feszült figyelemmel hallgatta az igehirdetést, én pedig boldog voltam, hogy az Úrnak különös gondja van őrá is: számon tartotta őt, és hallhatta az evangéliumot.

Hálásan emlékezem még ma is az aznapi igére (lásd a keretes részt!), hiszen mennyit erőlködtem, görcsöltem érte: mindhiába; az Úr pedig könnyed mozdulattal hullatta szívébe a magot, az életet.

Dr. Klimó Hédi / Solymár

Jézus Krisztus hálaadása: „Magasztallak Atyám, menny és föld Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és értelmesek elől, és kijelentetted a gyermekeknek. Igen, Atyám, mert így volt kedves előtted.” (Lk 10,21)