(Megújulási kísérletek a magyarországi református egyházban a II. világháború után)

Az I. világháború és Trianon traumája után eszmélődő magyar reformátusság a misszió és evangélizáció végzésében kereste és látta a kibontakozás, a talpra állás legfontosabb eszközét, így ez a szolgálat különösképpen is fontos szerepet kapott az egyház életében. Ez részben sikerült is, ám alig múlt el néhány évtized, amikor ismét padlóra került az ország. A II. világháború szörnyűségei és az ezt követő időszak gazdasági-politikai válsága azonban újabb lendületet adott a korábbi kezdeményezéseknek, s ennek köszönhetően a felelős egyházi vezetőket ismét foglalkoztatni kezdte a belmissziói munka kérdése.

Még szinte el sem takarították a romokat, amikor 1945 októberében összeült a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konvent Missziói Bizottsága, hogy mielőbb újjászervezzék a missziói munkaágakat. A tanácskozás alapját Békefi Benő (1909-1964) nyíregyházi lelkész (későbbi nyírségi esperes, majd dunántúli püspök) „Egyházunk legsürgetőbb reformációs teendői” című beadványa képezte, amely azonban nem aratott osztatlan sikert. Néhány hónap múlva ismét összeültek, ahol egy új programjavaslat készült, ám ennek megvalósulása elmaradt. A misszió szószólói nem tudtak bizonyos kérdésekben konszenzusra jutni, mivel a CE Bethánia Szövetség, valamint a Református Élet című folyóirat köré sereglett lelkészek nem tudták magukévá tenni az itt felvázolt elképzeléseket.

A Magyar Református Ébredés című lap szerkesztősége (Bereczky Albert, Békefi Benő, Draskóczy László, Fekete Sándor, Karácsony Sándor, Mészáros Gábor, Nagy Gyula és Victor János) elhatározta, hogy országos lelkészkonferenciát hív össze az evangélizáció, a reformáció és az ébredés kérdéseinek őszinte megvitatására. Az összejövetelre 1946 augusztusában került sor Országos Református Szabad Tanács néven. Céljuk az volt, hogy a tanácskozás eredményeit az egyház közkincsévé tegyék, és az általuk szükségesnek tartott megoldási javaslatokat odatárják az egyház hivatalos vezetői elé. Ősszel Budapestre szerveztek egy újabb konferenciát, amelynek fő témája a „Hit útján a magyar jövendő felé” volt. Ezt az összejövetelt két további tanácskozás követte, ám miután Békefi Benő azt javasolta, hogy egyértelműen foglaljanak állást a Szovjetunióval kapcsolatban, és indítsanak akciót a társadalom erkölcsi megtisztítására, kenyértörésre került sor. Miután Bereczkyék nem fogadtak el az indítványt, hanem inkább egy Makkai Sándor-féle változatot támogattak, 1948 tavaszán a kezdeményezés be is fulladt.

Amíg a hivatalos egyházon belül folyt a vita a missziói munka megszervezését illetően, addig az időközben elindított evangélizációs szolgálatok hatására óriási lelki ébredés söpört végig az országon. Ennek az ébredésnek jelentős szerepe volt aztán abban, hogy a későbbi időszak kemény elnyomatása, felszámolás kísérletei-törekvései közben is meg tudott maradni az egyház, és túlélte a nehéz időket.

Miután a fegyverek elhallgattak, sokan úgy vélték, hogy elérkezett az újrakezdés lehetősége, egy szabad államban szabad egyházként élhetnek és szolgálhatnak majd az egyházak, ezen belül a reformátusság is. Ebből az eufóriából azonban hamar ki kellett józanodniuk, és rá kellett döbbenniük, hogy itt nem történt semmiféle felszabadulás.

1946 nyarán közvetett támadás indult az egyházak ellen, amely intézkedés akkor még csak a római katolikusságot érintette, ám a következő években annak következetes végrehajtása már a protestáns egyházakat, ezzel együtt a missziói munkát is teljesen megbénította. A belügyminisztérium – a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SzEB) fasiszta szervezetek munkájának megszüntetését követelő jegyzékére hivatkozva – feloszlatott mintegy másfélezer társadalmi egyesületet, köztük számos egyházi és vallásos szervezetet. Két év múlva pedig, miután megtörtént az őrségváltás az egyházak élén, befejeződött az egyházi iskolák államosítása is.

1950-re befejeződött az egyházi missziói és ifjúsági egyesületek felszámolása, „önkéntes” feloszlása. Bár egy évvel korábban a belügyminiszter még jóváhagyta a Református Egyetemes Konvent Elnökségének előterjesztését tizennégy egyesület működésére (köztük a CE Bethánia Szövetség, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület, a Külmissziói Szövetség; a Magyar Evangéliumi Keresztyén Diákszövetség, a Magyar Evangéliumi Szövetség és a Magyar Református Diákok Soli Deo Gloria Szövetsége), hamarosan ezek munkáját is ellehetetlenítették. A hivatalos egyház vezetői közzétették a hírhedt Testvéri Izenetet, amellyel az egyházi, kegyességi, evangélizációs és ébredési mozgalmakat beolvasztották a Konvent felügyelete alatt működő Országos Missziói Munkaközösségbe.

Az egyház életének visszaszorítása nem csupán kényszerítésekkel folyt, hanem azzal is, hogy az államhatalomnak sikerült olyan személyeket az egyházi vezetésbe beültetni, akik – jóhiszeműen, karrierből, esetleg más okból – készek voltak engedni az állami nyomásnak. Amikor Bereczky püspök meghirdette a „keskeny út teológiáját”, a gyülekezeti lelkészek közül egyre többen ismerték fel, hogy az egyházi vezetés keskeny útja nem azonos a Krisztus által megjelölt keskeny úttal, mint ahogy a Krisztustól reánk bízott békéltetés szolgálata sem azonos az egyház békeszolgálatával. Néhányan megpróbáltak hangot adni nemtetszésüknek, ezeket rendre elnémították – volt, akit örökre.

E nehéz esztendőkben a lelkipásztorok zöme – mindentől függetlenül, vagy éppen mindezek ellenére – végezte munkáját, s a gyülekezetek is élték életüket a maguk megszokott (és lehetőségek) keretei közötti. Az egyházkerületi, egyházmegyei lelkészkonferenciák, lelkészköri értekezletek, nyári továbbképző tanfolyamok, missziói bizottsági ülések fő témája hosszú évekig a lelkészek „átnevelése” volt. 1954 nyarától azonban egyre inkább eltértek a hivatalos programtól, és egyre gyakrabban kerültek elő a gyülekezeti életet, valamint a lelkipásztori munkát, szolgálatot leginkább érintő kérdések. Elsősorban a misszió ügye, a misszió lehetőségeinek hiánya foglalkoztatta őket. Ezekről az összejövetelekről alkalmanként feljegyzések is születtek, amelyek később gépírásos formában terjedtek, sőt az irományok egy része felkerült az Egyetemes Konventhez és az Állami Egyházügyi Hivatalhoz. Ezek némelyike komoly egyházkritikát tartalmazott, ugyanakkor a kibontakozás útját is kereste (kiváló példa volt erre Kovács Tibor és Fekete Péter tiszántúli segédlelkészek ügye, Gulyás Lajos levéli lelkipásztor esete, valamint az ócsai presbitérium határozata). A megújulás jelei egyre nyilvánvalóbbak lettek.

1956 nyarán a lelkészértekezletek, egyházmegyei gyűlések, presbiteri határozatok sora foglalkozott a református egyház helyzetével. Összeállították a Református Megújulási Mozgalom Hitvallási Tételeit, amit 160 lelkész aláírásával felküldtek az Egyetemes Konventre. A beadvány tárgyalására az októberi események miatt azonban már nem került sor. November 1-jén a református egyház lelki és szervezeti újjáépítésére Országos Intézőbizottság alakult, amely felkérte Ravasz László püspököt, hogy Kardos János főgondnokkal együtt a magyar református egyház legfelsőbb irányítását vegye át. Ravasz László vállalkozott arra, hogy addig is, amíg a Zsinat és a Konvent törvényes elnökei Budapesten a vezetést törvényesen gyakorolhatják, Kardos Jánossal és Pap László dékánnal együtt átveszi a református egyház lelki irányítását. Az Országos Intézőbizottság felhívására a korábbi egyházi vezetők egymás után adták be lemondólevelüket.

Ravasz püspök rádiószózatban fordult az ország népéhez, rendre, higgadtságra, nyugalomra intette a lakosságot, néhány nap múlva pedig körlevelet intézett a presbitériumokhoz és a lelkipásztorokhoz. Ezen kívül minden gyülekezet megkapta A Magyarországi Református

Egyház Útja – a Református Megújulási Mozgalom programja című kiáltványt, ami kedvező fogadtatásra lelt. Még 1957 elején is érkeztek be a Megújulási Mozgalomhoz való csatlakozó nyilatkozatok, amikor az államhatalom már felfüggesztette a gyülekezési szabadságot.

Az Állami Egyházügyi Hivatal döntése nyomán a mozgalom működése lehetetlenné vált, intézkedéseit, eredményeit felszámolták. A vezetők ellen eljárást indítottak, megkezdődtek a felelősségre vonások. A korábbi vezetők egy részét visszahelyezték előbbi tisztségébe, néhányan azonban (Péter János püspök, Kiss Roland dunamelléki főgondnok) nem fogadták el a visszahívást.

A megújulási mozgalom „időileg egybeesett a nemzeti forradalommal, de érzelmi egybehangzáson kívül más kapcsolat nem volt köztük”. Az egyház belső megújulását, az igehirdetés megtisztítását akarta, nem valamiféle restaurációt, még kevésbé az „Ige elleni lázadást”, ahogyan azt némelyek igyekeztek beállítani. Nem egy-két ember (Ravasz László, Pap László) egyéni akciója, de nem is külföldről irányított, szervezett megmozdulás volt ez, hanem hosszú évek keserves tapasztalatai érlelték, több irányból indulva találkozott a változás, megújulás óhaja. Sajnos az akkori társadalmi, politikai és egyházi klíma nem volt nyitott az ilyen jellegű kezdeményezések befogadására, célkitűzéseik megvalósulása csak jóval később, néhány évtized elteltével folytatódhatott.

Dr. Ladányi Sándor: Az evangélizáció, missziói munka megindulásának kérdése, problémája, vitája a Magyarországi Református Egyházban (1945-1956) című előadása nyomán összeállította:

Margit István / Pécel

(Megjelent: Biblia és Gyülekezet, XXIII. évfolyam, 2011. december)