Hazai bemutató: 2011. december 1.

színes, feliratos, amerikai kalandfilm, 120 perc, 2011

16 éven felülieknek

„Igyál, cigizz, igyál, vagy a kettőt együtt, éld túl a másnaposságot (remek rá az Aspirin), és kezdj mindent előről!” Nagyjából ez lehetne a Rumnapló refrénje, és valljuk be, nem is nagyon várhatunk mást egy alkotástól, amely Hunter S. Thompson életének bemutatására vállalkozik. Mentségére legyen mondva, a film távolról sem akar rábeszélni a tudatmódosító szerek használatára.

A lassú folyású film mélyebb témák feldolgozásával kecsegtet, bepillantunk a politikai és üzleti korrupció világába, de a rendező csak a felszínt karcolja meg.

Amikor kigyúlnak a lámpák a vetítés után, egyre csak azon gondolkozunk, ki lehetett a célközönség, és tulajdonképpen miért is készült el a film.

A Rumnaplóban Johnny Depp másodszor alakítja a rátartian kicsapongó, a gyertyát két végén égető gonzo-újságírót, Hunter S. Thompsont. (Először 1998-ban a Félelem és reszketés Las Vegasban című filmben játszotta Thompson alteregóját.) Depp életét és eddigi karrierjét ismerve nagyon könnyű megérteni, mi csábította vissza ebbe a szerepbe. Thompson egy életen át tanulmányozta, hogyan lehet egy értelmes életcélt kereső embernek magát szisztematikusan tönkretennie. Amellett, hogy különböző tudatmódosító szerekkel kísérletezett, született agitátor volt, egy lázadás-függő. Ez teszi őt „szent-bűnössé” sokak, különösen életre szóló barátja, Johnny Depp, Hollywood egyik ügyeletes szupersztárja szemében, aki még annyi év után is rossz fiú akar lenni.

Hunter S. Thompson (1937-2005) amerikai újságíró, a gonzo-újságírás műfajának kiagyalója volt. A gonzó lényege az erős szubjektivitás, a tények és a fikció vegyítése, amit a szerző úgy ér el, hogy az eseményekről tudósító újságíró maga is részt vesz a leírt eseményekben, olyannyira, hogy azok központi szereplőjévé válik. Mindennek célja az üzenet hatásának felerősítése. A gonzó-újságírás szerint a tényekhez való makacs ragaszkodás nélkül is lehet igazat írni. Thompson az alkohol, az LSD, a meszkalin és a kokain rabja volt. Imádta a fegyvereket, megrögzötten gyűlölte Richard Nixont, és elszántan rombolta a tekintélyelvű rendszereket. 67 éves korában saját fegyverével vetett véget életének.

A film Thompson önéletrajzi naplóján alapszik, amit 22 éves korától csak úgy mellékesen írogatott és 1998-ban húzott elő a fiókjából.

A Rumnapló a tespedt, buja Puerto Ricó-i trópusi város, San Juan tengerpartjára repít bennünket. Az 1960-as években járunk és Paul Kemp (Johnny Depp) munkát keres. Egy koszos kis helyi újságnál landol, amely elsősorban az országba érkező amerikaiak számára készül. Kemp, mint fiatal, tapasztalatlan Thompson mosolyog ránk a vászonról, a dandy, akinek a vadság még a vérében tombol. A színészi játék azonban többé-kevésbé ugyanaz, mint az 1998-as moziban. Depp úgy bámul a végtelenbe, mintha agyát lassan megemésztenék a férgek, és beszédstílusát a monoton hanghordozás teszi egyedivé. Lehetne ezt a fajta alakítást „cool”-nak nevezni, de az is lehet, hogy egyszerűen csak felszínes.

Paul Kemp fanyar ember, akit tekintélyes mennyiségű alkohol fűt, és bár a filmben kalandorként mutatkozik be, mégsem akad az útjába egyetlen vérbeli kaland sem.

Hadat üzen ordítozó szerkesztőjének, E.J. Lottermannak (Richard Jenkins), majd barátságot köt a lap fotósával, a kisiklott életű Bobbal (Michael Rispoli), aki ivócimborája és „fegyverhordozója” lesz. Ők ketten, mint mindenki más a szigeten, folyamatosan isznak, nagyon sokat, főként rumot. Nehéz, ha nem lehetetlen olyan jelenetet találni a filmben, ahol ne lenne pohár a szereplők kezében.

Moburg, a szerkesztőség másik tagja annyira át van itatva alkohollal, hogy rá már csak a legerősebb rum képes hatást gyakorolni, amit az egyik jelenetben úgy bizonyít, hogy egy meggyújtott gyufa lángjába alkoholt fúj, ami masszív lángra lobban. Az alkohol Moburg agyát és lelkét is felemésztette. Megveti a kereszténységet, ám nagyon nyitott a woodoo iránt, úgyhogy hóna alá veszi a főhőst, és a helyi, szinte népszokásnak számító kakasviadalra készülve egy hermafrodita jóshoz viszi, aki pénzért átkokat és áldásokat oszt megrendelésre. Vigyázat, ezután egy kidolgozott woodoo jelenet következik!

Kemp, miközben megpróbálja megtalálni saját hangját, áttámolyogva hedonista céltévesztett életén, összefut a város legbefolyásosabb amerikai üzletembereivel is, köztük Sandersonnal (Aaron Eckhart), aki homályos és kétes üzleteket köt. Azután felbukkan Sanderson barátnője, Chenault, a végzet asszonya, akit Amber Heard alakít gyönyörűen sminkelve, mintha éppen egy korabeli újság címlapjáról lépett volna le tűzvörös ajkakkal, csillogó barna bőrrel, Grace Kelly ruhákban. Sanderson tervei szerint a tengerpartot hamarosan kiváltságos amerikai turisták paradicsomává alakítja. Pénzügyi svindlijét a film úgy ábrázolja, mintha Kempet ez vezetné el a kapitalizmus gonoszságának felismerésére. Sajnos, nekünk mindez már nagyon laposnak tűnik. Kemp azt hitte, leleplezi az igazságtalan cselszövőket, az igazságtalanság végül megbukik, a gonoszok meglakolnak, de hangja végül elhal, mint holmi víz alatti morajlás, rummal és woodoo-val felhígítva.

A film látványvilága azonban lenyűgöző, valóságos vizuális paradicsom pálmafákkal, színes, korhangulatot árasztó apró részletekkel, Chenault káprázatos koktélruháival, egy piros Chevy kabrióval, amely minden idők egyik legkultikusabb autója.

A rendező, Bruce Robinson nevéhez már fűződik egy kultfilm, a Mi ketten (Withnail and I), amelyben egy hasonlóan lepusztult figura életét mutatja be, rengeteg mondanivalóval.

Az utóbbi rendezői próbálkozás nem lett telitalálat, pedig Thompson élete szolgáltatott volna alapanyagot.

Hunter S. Thompson egyszer így ír a naplójában: „Mint annyian mások, én is kereső voltam, elégedetlen és időnként egy agyament pokoljáró. Soha nem pihentem meg elég sokáig ahhoz, hogy komolyan elgondolkodjak. Mégis úgy éreztem, a becsületes utat választottuk, és a legjobbak közülünk felérnek majd a csúcsra. Ugyanakkor nem tudtam szabadulni attól a sötét gyanútól, hogy az életünk veszett ügy, hogy mindannyian színészek vagyunk, becsapjuk magunkat egy értelmetlen bolyongás közben. A két pólus – a nyugtalan idealizmus és a közelgő vég – közötti feszültség hajtott előre.”

Weberné Zsikai Mária / Budapest