Az érettségi bizonyítvány osztása meghitt légkörben zajlott. Még egy utolsó áhítat, szeretetteljes búcsúzó mondatok az igazgatónőtől, az elnök elismerő szavai, jutalomkönyvek.  A diákok felszabadult örömébe enyhe bánat vegyül, mivel utoljára vannak így együtt: osztálytársak, tanárok, szülők. Ez az utolsó alkalom elköszönni azoktól, akik különösen is közel álltak hozzájuk.

Az egyik diáklány kezében ízléses szalaggal összekötött kis levendulacsokor, kártyával, amelyen ez olvasható: „A mosoly nem kerül semmibe annak, aki adja, mégis nagyon sokat jelent annak, aki kapja. Ezt érdemes tartósítani!” – utalva mind a levendulára, mind a mosolyra. A csokrot az áhítatot tartó fiatal tanárnak adta, akitől a diákok éveken át nemcsak kitűnő oktatást, de őszinte odafigyelést, derűs bátorítást is kaptak.

Egy héttel később, saját érettségi találkozómon, évtizedek múltán is azon tűnődnek volt osztálytársaim – többnyire befutott emberek -, volt-e nekünk egyáltalán osztályfőnökünk. Vagyis, miért nem éreztük úgy, hogy ő, vagy bárki a tanári karból törődik velünk.

Eszembe jut egy fiatal lány, aki a következő szavakkal nyilatkozott arról a jó nevű egyházi iskoláról, ahol egyébként kitűnő eredménnyel végzett: „Azt hittem, ott legalább majd szeretik a gyerekeket, de nem azt tapasztaltam”.

A környezetünkben élők, az iskolában, a munkahelyen, az utcán – és persze a családban – mosolyra várnak. Nem a „keep smiling” pózra (bár az is jobb, mint a morcosság!), hanem derűre, szeretetből fakadó, barátságos odafordulásra.

Erre szomjazik a világ, és Isten gyermekeitől, akik az ő szeretetének bőségéből élnek, joggal várja el.

Dr. Mikoliczné Virág / Pécel

Pál apostol intése: „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek!” (Rm 13,8)