A kérdés felvetését részben a keresztyén emberek felszínes bibliaismerete, részben pedig két bibliai igének a félreértése indokolja. A Galata levélben (2,20) ez olvasható: „Többé pedig nem én élek, hanem Krisztus él bennem”, a másik pedig az Efézusi levélben (3,17): „Krisztus lakjon hit által a szívetekben”. Ezekre hivatkozva némelyek arra a következtetésre jutottak, hogy Krisztus misztikus módon az emberben lakik: szívében, lelkében, vagy testében. Ezt az elképzelést tovább erősíti az a gyakran elhangzó felszólítás, hogy „Fogadd be Jézust a szívedbe!”, ami különösen a nem keresztyén ember számára értelmezhetetlen cselekedet. Bizonyára érdekes lenne annak felmérése, hogy a hívő emberek miként vélekednek Krisztus bennük lakozásáról.

(A Fontos kérdések című sorozat 2009. márciusi előadásának rövidített, szerkesztett kiadása)

1. Ha a Bibliában tárgyalt egyik nagy probléma-kört, az ember bűnbeesését vizsgáljuk, akkor annak legsúlyosabb következményeként az ember Isten-hiányát állapíthatjuk meg. Ez az emberiség legsúlyosabb hiány betegsége. Az Isten-hiány azt is jelenti, hogy az ember, az Édenben, a legfőbb jót veszítette el, s ennek súlyos következményeit nem csak ő, hanem a teremtett világ is szenvedi. Az újszövetségi kijelentés alapján az Isten-hiányt Krisztus- hiánynak nevezhetjük, hiszen, amióta Isten megjelent testben, azóta Krisztusban lett láthatóvá Isten. Életünk minden tragédiája, drámája, könnyel teli testi és lelki szenvedése, így a testi halál mögött is, mint végső ok, a Krisztus- hiány húzódik meg.

Ebből az is következik, hogy a tragédia egyetlen megoldása maga Krisztus, illetve a vele való találkozás és élet-kapcsolat. Ugyanis Krisztusé minden élet-kincs: a boldog élet és halál, a bűnbocsánat, a megigazulás, a gyógyulás, az örök élet – mindazok, amire az embernek szüksége van. Mivel mindezek az üdv-javak Krisztushoz köttettek, és tőle el nem választhatók, ezért van az embernek Krisztusra szűksége. Nagy baj származik abból – amit számtalan keresztyén ember vagy igehirdető is elkövet –, ha Isten ajándékait dologiasítják, azaz függetlenítik Krisztus személyétől. Mert a Szentlélek egyértelműen tanítja, hogy Isten legnagyobb ajándéka maga, Krisztus: „Hála legyen az Istennek az ő kimondhatatlan ajándékáért” (2Kor 9,15). Ha tehát valaki Krisztusé, és Krisztus az övé lett, ez életre szóló, mégpedig örökéletre szóló ajándékká lesz számára. Ezzel visszajutottunk az előbb már érintett problémához, hogy miként lehet valakié Krisztus, és hogyan juthat el az ember arra a felismerésre, hogy „Krisztus él bennem”. Továbbá, hol és milyen módon lakik benne a Krisztus?

2. Talán érzékeljük azt, hogy az eddigi gondolatmenet is már újabb és újabb kérdéseket vet fel. Nevezetesen azokat, amik Jézus jelenlegi tartózkodási helyére vonatkoznak, például:

• Ha a Mennyben van, akkor hogyan lehet az enyém, és miként élhet bennem?
• Ha a földön van Krisztus (vagy itt is), akkor annak melyik részén? Mit értsünk akkor a kijelentésén, „Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek” (Jn 14,2)?
• Ha itt, a földön található, akkor hova (kezembe, lábamba, fejembe, lelkembe, szívembe stb.) és milyen módon fogadom be őt?
• Ha pedig egyszerre van a Mennyben és a földön, akkor mit értsünk ezen a kijelentésen: „… ül, az Atya Istennek jobbján…”?
• Ha valakiben benne él, akkor ki van a mennyben, illetve egyidejűleg egy másik emberben?

Ezek a kérdések érzékeltethetik velünk azt, hogy Krisztus bennünk lakozását nem is olyan egyszerű meghatározni, pl. a nem keresztyén, de érdeklődő ember számára.

3. A feltett kérdésekre csak akkor tudunk helyes választ adni, ha megismerjük és megértjük azt, amit a Biblia Jézus Krisztusról, az ő természetéről tanít. Ebben segítségünkre lehet a dogmatika tudománya, ami a Bibliában szétszórtan található igéket és tanításokat rendszerezi és magyarázza, továbbá azok a hitvallásos iratok, amik a Biblia fő hangsúlyaira hívják fel a keresztyén bibliaolvasók és tanulmányozók figyelmét. Mindezt azzal a céllal, hogy megvédjék őket a téves tanításoktól.

A Krisztus személyére vonatkozó keresztyén tanítás szerint a Biblia erőteljesen hangsúlyozza Krisztus kettős természetét, amin azt kell értenünk, hogy neki, mint egyetlen személynek, egyidejűleg kettős természete volt. Ő abban különbözött minden más embertől, hogy benne egyszerre két természet lakozott, az isteni és az emberi: „Mert benne lakozik az istenség egész teljessége testileg” (Kol 2,9). De utalhatunk egyéb igékre is, mint pl. Mik 5,2; Jn 1,1; Zsid 2,9- 18 stb.

Krisztus, tehát egyrészt valóságos ember volt, látható, tapintható testtel, amiben ugyan nem volt semmi bűn, de szomjazott, aludt, elfáradt, szenvedett és meg is halt. Másrészt valóságos Isten is volt, akiben lakozott az isteni természet teljessége, aki egylényegű volt az Atyával, aki Szentlélektől fogant, a természet törvényei felett uralkodott, feltámadt a halálból stb. Krisztus istenségéről az Ó- és Újszövetségben bizonyságot tett a Szentlélek (Rm 9,5; 1Tim 3,16 stb.). A Karácsony igazi titkát fedezhetjük fel ebben a tényben, aminek lényege az, hogy a Fiú Isten földre születésekor ember-Krisztus is lett, azaz Isten-ember! Ez a karácsony lényege, csodája; nem pedig az angyalhaj, a jászol Jézuska-romantikája, vagy az emberi szeretet ünneplése…

De miért volt arra szükség, hogy Jézus, az öröktől fogva meglévő isteni természete mellé később az emberit is felvegye? Egyrészt azért, hogy mint közbenjárónk szenvedhesse el a kereszten (helyettünk és érettünk) bűneink jogos büntetését. Az isteni kozmikus etikai törvény szerint ugyanis, az ember bűnéért csakis ember szenvedhet. Bűnös ember helyett viszont bűnös nem, csak bűntelen ember. Isten, szentsége és igazsága miatt más megoldást nem fogadna el. Ezért kellett Krisztusnak bűntelen emberi természetet felvenni, így bűntelen emberként szenvedni. Az ő igaz embersége tehát – üdvözítő munkája szempontjából – elengedhetetlen volt.

Másrészt, Krisztus isteni természetére azért volt szükség, hogy a mély szakadékot, ami bennünket a szent Istentől elválaszt – amit mi, soha nem tudnánk leküzdeni –, földre érkezésével, Istenként áthidalja. Ugyanakkor, ha Jézus, mint bűntelen Isten-ember el akarta szenvedni mások büntetését, azaz elviselni ennek az ítéletnek felmérhetetlen terhét, akkor azt csak isteni természetével tudta megtenni. Fontos azonban azt hangsúlyozni, hogy Krisztus isteni természete a kereszten nem szenvedett, hiszen az isteni természet nem képes szenvedni, ugyanígy isteni természete nem is halt meg, mert az Isten halhatatlan. Téves tehát az, a némelyek által képviselt nézet, hogy a kereszten meghalt az Isten! (lásd a tévedés bizonyítására: 1Pt 4,1; 2. Helvét Hitvallás XI. fejezet)

Miközben a Krisztusban lévő két természetet megkülönböztetjük, hangsúlyozni szeretnénk, hogy benne azok egymástól elválaszthatatlanok. Annyira, hogy a két természet a feltámadása és mennybemenetele után sem elegyedett össze, sem nem vált el egymástól. A reformátusok egyik hitvallása, a 2. Helvét Hitvallás szerint: „Megkülönböztetünk tehát a mi Urunkban, a Jézus Krisztusban két természetet vagy lényeget, egy istenit, meg egy emberit (Zsid 2.), és azt mondjuk, hogy ezek úgy kapcsolódtak össze vagy egyesültek egymással, hogy sem egymásba nem olvadtak, sem össze nem zavarodtak, sem össze nem elegyedtek, hanem megtartván természetük sajátságait, egy személyben egyesültek vagy kapcsolódtak össze… így hát egy Úr Krisztust imádunk, nem kettőt… hisszük, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus ugyanabban az ő testében ment fel magába, a legfelső égbe, az Atya jobbjára ” (XI.).

Krisztus, a kettős természetét mennybemenetele után is megtartotta, vagyis testileg ma is a mennyben van. Ez is hatalmas Krisztus csoda, amint már a prófétánál is olvassuk: „hívják nevét csodálatosnak” (Ézs 9,6). Krisztus kettős természetének félremagyarázásával született a római katolikusok szentáldozás tana, miszerint mennybemenetele után Krisztus isteni természete feloldódott emberi természetében, ezért ő a szentáldozás anyagában, az ostyában testileg is jelen van. Kálvin János volt az, aki ez ellen határozottan tiltakozott, mondván, hogy Krisztus istensége soha nem oldódik fel emberi természetében, hanem – a mi javunkra és üdvösségünkre – megmarad isteni természetnek, és megtartja az emberi természete fölötti elvi felsőbbrendűségét. Ezért a mennybement Krisztus, emberi természete szerint, testileg nincs jelen a földön. (Az ostyában sem!) És ez egészen addig a napig így lesz, amíg el nem jön a felhőkön, és minden szem meglátja őt (Jel 1,7).

4. Mindezek után térünk vissza a mennybement Krisztus és a földön élő ember viszonyára. Hol van, és miként él Krisztus az emberben? Milyen formában van jelen Krisztus a földön?

Kálvin ezekre a kérdésekre azt válaszolta, hogy „szilárdan kell ragaszkodnunk ahhoz, hogy a Szentlélek az a kötelék, aki minket Krisztussal egyesít. A Szentlélek, aki Krisztustól származik, felgyújtja bennünk a hitet, s így ver hidat Krisztus és mi közöttünk. Aki ezt nem veszi figyelembe, eltévelyedik, mert azt képzeli, hogy Krisztus közvetlen egységben van velünk.”

Krisztus az emberrel soha nem egyesül. A vele való hit-kapcsolatában az ember mindig ember, Jézus pedig Isten-ember marad. Ez, a közte és közöttünk lévő távolság a vele való közösségben sem változik. Így marad ő a mi közbenjárónk. Ha ez a távolság megszűnne, akkor üdvösségünk forogna kockán. Így tanítja ezt, például Kálvin.

Amikor a Szentírás a Krisztussal való közösségünket a házassághoz hasonlítja, vagy az ő testébe történő beoltatásunkról, illetve szívünkbe történő befogadásáról beszél, akkor tudnunk kell azt, hogy mindez a Szentlélek által történik. Sehol sem olvasunk arról a Bibliában, hogy Krisztust a mi földi testünk bármelyik részébe, például misztikus módon kellene befogadnunk. De arról sem, hogy a hívőnek (ugyanígy, akár misztikus praktikával) Krisztusba kellene elmerülnie. Krisztus mennybemenetele óta itt, a földön Szentlelke által van jelen. A Heidelbergi Káté 47. kérdése így hangzik: „Nincsen-e velünk Krisztus mind a világ végezetéig, amint azt nekünk megígérte? Felelet: Krisztus valóságos ember és valóságos Isten. Emberi természete szerint nincs többé a földön; de istenségére, fenségére, kegyelmére és Lelkére nézve soha nem távozik el tőlünk. A válaszban hivatkozott bibliai helyek: Mt 26,11; Jn 16,28; 17,11; Csel 3,21; Jn 14,6.18; 16,13; Ef 4,8.12.

Összefoglalva. Feltett kérdéseinkre azt válaszoltuk, hogy

• Krisztus ma testileg a mennyben van, ahova feltámadása után eltávozott: „én az Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem” (Jn 16,10).
• Emberi és isteni természetét a mennyben is megtartotta, de emberi természete nem olvadt bele soha az istenibe; és nem is jött vissza a földre. Nem lakik testileg sem a szívben, sem testben, sem az ostyában.
• A benne hívő emberek a mennyben uralkodó Krisztussal csak a Szentlélek munkálkodásával felébresztett hit által lehetnek lelki közösségben. Ez a közösség nem anyagi, nem testi, hanem hit közösség.
• Krisztus, testileg a teremtett világban sincs jelen, hanem Szentlelkével kormányozza és igazgatja azt!

Dr. Sípos Ete Álmos / Budapest

(Megjelent: Biblia és Gyülekezet, XXII. évfolyam, 2010. december)