„Engedelmeskedjetek azért az Istennek, de álljatok ellen az Ördögnek, és elfut tőletek. Közeledjetek az Istenhez, és ő közeledni fog hozzátok. Tisztítsátok meg a kezeteket, ti bűnösök, és szenteljétek meg a szíveteket, ti kétlelkűek.” (Jak 4,7-8) Arról olvastunk most, hogy valaki ellenáll az Ördögnek, és az elfut tőle.

Az 1956-os eseményekkel kapcsolatos filmet néztünk meg a családdal közösen. Megrázott bennünket, hogy a hősök elpusztultak a mérhetetlen túlerővel szemben, és ügyük is elveszett. Visszagondolva, milyen furcsa lenne úgy megrendezni ezt a filmet, hogy a fegyvertelen emberek elől a tankok „elszaladnak”. Pedig itt és most hasonló biztatásról olvasunk: álljatok ellent, és az ellenség el fog futni! Milyen fantasztikus erő, óriási hatalom kellene ahhoz, hogy a túlerőben lévő ellenség elfusson.

Pedig ilyen lenne az egészséges hívő élet; az egészséges gyülekezetekben, a keresztyén ember életében ennek így kellene lennie: jön a kísértés – mi ellenállunk – és az ellenség elszalad. Nem karikírozni akarom a gondolatot, de ennek tényleg így kellene történnie. Tapasztalatunk ezzel ellenkezik. Gyülekezeteinkben rombol az ellenség, és személyesen is elbukunk. És bekövetkezik az, amire utal a cím: a lelki gyengeség az Isten közelségének hiányát mutatja. Pedig nem Isten erőtlenedett meg, nem ő tanácsolt olyat, ami nem igaz – álljunk ellent az ördögnek, és az elfut tőlünk –, hanem mi vagyunk gyengék. De miért van ez így?

Végezzük el a diagnózist! A Zsoltárokban ezt olvassuk: „Isten közelsége oly igen jó nekem!” (73,28) Tegyük fel a kérdést: Valóban ez a mi legfőbb javunk? Ragaszkodunk hozzá, közel vagyunk az Úrhoz és közelsége a meghatározója életünknek? Valóságosan kárnak és szemétnek ítélünk mindent, ami tőle elválaszt; a legdrágább kincsünknek pedig azt tartjuk, hogy közel vagyunk hozzá? Vizsgáljuk meg közelebbről ezeket a kérdéseket!

– Hol helyezkedik el értékrendünkben az Istennek közelsége? Lemérhetjük ezt időbeosztásunkon, családi költségvetésünkön, gondolatainkon, örömforrásainkon.

– Egy nap eseményeiből mennyi „jut” Istennek? Erőfeszítéseinken, döntéseinken, majd ezek eredményein mérhető ez.

– Szívünk felpezsdül az Úr közelségének lehetőségén? Erőteljesebben dobban, pl. akkor, amikor csendesnapra hívnak? A részvétel érdekében félreteszünk mindent, vagy a „Bayern” focimeccs, esetleg a szívdobogtató szappanopera következő epizódja előnyösebb helyzetben van?

Tudom, igazuk van, – akik most itt vannak közöttünk, azok meghozták a jó döntést, de Isten népe általában beteg, hiszen közel sem telnek meg úgy ezek a termek, mint régen, amikor még korlátozott volt a szabadság. Gondoljátok végig, hogy közületek, kinek-kinek, miben méretik meg az Isten közelségének értéke! Vizsgáljuk most a lelki gyengeség mibenlétét! A betegség tüneteit felfedezve valakin, így szoktuk őt jellemezni: gyengélkedik, elesett állapotban van, gyámoltalan, elhagyatott, erőtlen. A testi erőtlenség jeleit ismerjük, észrevesszük másokon is, amikor sápadt, nem „ugrik” a munkáért, liheg már a harmadik lépcsőfoknál is…

A lelki élet betegségeinek mik a tünetei?

– A legelső az, hogy önmaga körül kezd „forogni” a hívő ember, egocentrikussá válik, és közben bizonygatja, hogy ennek ellenére jó keresztyén. Bizonyítási kényszer jeleit tapasztalhatjuk: saját teljesítményét vizsgálja, és önmagát folyamatosan nyugtatja, hogy mindent rendben talált. Mindeközben roppant sértődékeny, amikor azzal szembesítik, hogy valamit nem végzett el megfelelően. Bizonyos betegségeknél, ha a kór elterjed a szervezetben, akkor a beteg érzékszervei eltompulnak. A lelki betegség egyik ilyen nagyon komoly tünete a látásvesztés, a helyes felismerés és érzékelés tompulása.

– A második komoly tünet az aggodalmaskodás. Fél mindentől a „lelkibeteg” ember. Mi lesz, ha a választások… a gyerek felvételije, vagy az enyém… munkahelyem… ha tényleg emelkednek az árak… mit mond majd az orvos… hogyan békülök ki… mi lesz, ha a főnököm hivat? Mindenki ismeri önmagát, hogy miken szokott aggódni. És a sok-sok aggodalom erőt vesz szívünkön, amitől nem tudunk aludni, békétlenekké válunk és még erőteljesebb lesz félelmünk – és mindez tulajdonképpen hitetlenség.

Luther Mártonnal történt egyszer, hogy egy ilyen gyengélkedő állapotában felesége gyászruhába öltözött, majd megjelent a prédikátor előtt; amit az észrevéve, így kérdezett: Vajon ki halt meg? A hittankönyvek különbözőképpen említik feleségének válaszát. Van, amelyikben ezt olvassuk: Meghalt az Isten; a másik így fogalmaz: Meghalt Luther Márton Istene. Igen, tulajdonképpen erről van szó, mert, amikor meggyengül a hit, akkor a keresztyén ember úgy él, mintha Isten meghalt volna. A döglött hal az árral sodródik, csak az élő tud azzal szemben úszni. Kételkedünk és sodródunk az eseményekkel – s közben félünk. Istennek Szentlelke megkérdezi tőled is: Te nem sodródsz? Ha igen, akkor mi sodor? Esetleg gyülekezeted, városod hangulata, a politikai helyzet, anyagi körülményeid, egészségi állapotod? S persze, mindeközben félsz. A pszichológiai ismeri a szeparációs félelem fogalmát.

Hadd mondjam el ennek megértéséhez életem egyik emlékezetes történetét! Édesapám az Elektromos Műveknél, egy magas ház felső szintjén dolgozott. Az egyik óvodai szünnapon elvitt munkahelyére, ahol egyre unalmasabbá vált számomra az, hogy azt figyeljem, amint ő a műszerekkel foglalkozik; ezért hamarosan lekísért a szomszédos telken található játszótérre. Mielőtt elbúcsúzott, még megmutatta azt is, hogy melyik ajtón kell majd visszamennem, amikor már nincs kedvem játszani. De én már akkor is nagyon rosszul tájékozódtam, és egy idő után fogalmam sem volt, hogy a sok ajtó közül melyiken lehet visszamennem. És akkor, ott, a város közepén, apró óvodásként iszonyúan egyedül voltam a sok ember között – és nagyon-nagyon féltem. Még ma is megrendít az a félelem, amit akkor átéltem. Visszamentem tehát a játszótérre, majd vadul hajtottam a hintát, mert azt hittem, hogy akkor nem látszik az, hogy sírok. És senki sem vette észre, hogy én mennyire nagyon félek. A szeparációs félelem lényege ez: az ember el van választva attól, aki tudna rajta segíteni. A történet vége az, hogy édesapám látta az ablakból: a kislánya sír a hintán, és értem jött.

A lelki gyengeség – az a tény, hogy el vagyok szakítva az Istentől – éppen ilyen súlyos szeparációs helyzetet teremt. Más megoldás erre sincs, csak az, hogy megtalálnak. A hívő ember is szorongó lesz, hitetlenné válik, aggódik – majd mindebbe nagyon-nagyon belefárad. És elkezdi hajtani a hintát, hogy ne látszódjon a sírása: dolgozik, munkálkodik, de nincs, aki belül tartsa. Majd egy idő után elfárad. Isten népére mintha egyre általánosabban az lenne jellemző, hogy elfáradt, nem tud megbirkózni környezetének kihívásaival. És ezekre az a magyarázata, hogy korunk nehezebb, mint az eddigiek voltak. De mennyivel nehezebb pl. a török időknél, a világháborúk korszakánál? És emberek azt mégis elviselték, sőt hitükben megerősödve vészelték át; mi pedig nyafogunk, pedig fűtött lakásunk van, nem robbantanak körülöttünk, és nem ölték meg egyik rokonunkat sem.

A helyes válasz az, hogy azért nem bírjuk, mert gyengélkedünk. A lelki gyengélkedésnek is velejárója a kiszolgáltatottság. Isten igéje nem beszél mellé, mert a lelkileg gyenge ember sem akárkinek van kiszolgáltatva, hiszen az Ördög ellen folyik a harc. Gyengélkedésünkben elszeparálódunk erőforrásunktól, közben az igen gonosz ellenségnek vagyunk kiszolgáltatva. Ezzel nem lehet játszani, ez nagyon veszélyes állapot. Ezen az úton el lehet odáig jutni, ahová már-már a zsoltáros is: „megtagadtam volna fiaim nemzetségét” (Zsolt 73). El lehet sodortatni.

De hol található gyógyulás? Mitől erősödik meg a hívő ember? Mitől kap új életre? A válaszok mindegyike az Isten közelségéhez kapcsolható. Ahogyan Sámsonnak a hosszú haj a szövetség jele volt, és amíg ez a szövetségi jel „látszott”, addig ő közel volt az Úrhoz. Még tévelygő útjain is volt ereje, hiszen Isten közel volt.

A kételkedés, a gyengeség állapotát nagyon jól ismerjük, hosszasan tudjuk ecsetelni jellemzőit, de tudnánk beszélni arról is, hogy milyen nekünk az Isten közelsége? Minderről ugyanolyan sokat; részletezve és hasonló átéléssel? Szólamok (igehelyek, mások történetei) puffogtatása helyett személyes átéléssel? Ugye, sokan nehéz helyzetben lennénk? Beszéljünk tehát az Isten közelségéről!

– Amikor – a bibliai történet szerint – Jézust sokan elhagyták, megkérdezte tanítványaitól: Ti is el akartok menni? Péter így felelt: Uram, hová mehetnénk, hiszen örökélet beszéde van nálad. És mi? Hová mehetnénk, hogyan tudnánk elsodródni tőle? Hiszen nála van az örökélet beszéde!

– Mit jelentett Luthernek Isten közelsége a birodalmi gyűlésen, ahol szinte mindenki ellene volt? Remegő lábakkal mondta, hogy ott áll, másként nem tehet, mert neki Isten közelsége az életnél is több; a fejedelmek barátságánál is több.

– Dávid pedig Istennel a kőfalon is átugrott. Tapasztalatáról tett bizonyságot, és mindezt nem kalandtábori élményként mesélte el.

– A reformátorok hitvallása így hangzott: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? És közülük sokan máglyán végezték. Mindezt azért, mert tudták, hogy mit jelent az Isten közelsége. A reformátori hitvallást énekeljük is: „Kincset, életet, hitvest, gyermeket Mind elvehetik, mit ér ez őnekik, Mienk a menny örökre”. Tényleg így van? Drágább kincsünk az Úr közelsége, mint a hitves és a gyermek, sőt, mint az élet?

Eszembe jut, kicsi gyerekeinket néha fegyelmeznem kellett; és bizony előfordult, hogy kiabáltam rájuk és kifenekeltem őket. Mit gondolnak, vajon hova menekültek előlem? Odabújtak hozzám. Jártál már így Istennel? Tudtad, hogy méltó vagy haragjára, jogos a fegyelmezése, s ha megtörtént, akkor mit tettél? Nyalogattad sebeidet, szerencsétlen helyzeted miatt panaszra mentél hívő testvérekhez, vagy futottál az Úrhoz, mert tudtad, hogyha ver, akkor is szeret? Akihez Isten közel van, annak van megváltója, megtartója minden pillanatban – ezért soha, sehol nincs egyedül.

Egyszer a műtőasztalra várva, félelmektől körülvéve került szemem elé ez a bibliai részlet: „az ő uralkodásának minden helyén”. Igen, Isten ott és akkor is uralkodik, amikor én már nem leszek magamnál, és nem irányíthatom a történéseket. Sehol nincs egyedül az, aki Istenhez közel van. Az Isten közelsége lámpást ad kezünkbe: „Ha keseregne a szívem és sajogna a bensőm, akkor olyan ostoba és tudatlan volnék veled szemben, mint az állat. De én mindig veled leszek, mert te fogod jobb kezemet, tanácsoddal vezetsz engem, és végül dicsőségedbe fogadsz. Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban. Ha elenyészik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és örökségem te maradsz, Istenem, örökké.” (Zsolt 73)

Pál apostol így vall Filemonnak az istenközelségről: „a hitünkben való közösséged eljuttasson téged mindannak a jónak megismerésére, ami Krisztusért van bennünk”. Isten közelében meglátja az ember önmagában a jót, ami egy új élet Krisztusért. Az Istentől távol élőnek csak az tűnik fel, hogy minden rossz; de közelében felébred és megújul az a jó, amit Isten adott Krisztusért. Azért, aki él bennem, aki megtart, akiért én kedves vagyok Istennek. Az Isten közelségéért nekünk is cselekednünk kell, nem szabad azt elhanyagolni! Tudjuk, hogy nem maradhat meg a házasság boldogsága ott, ahol az esküvő után nem ápolják a szeretetkapcsolatot. Isten megígérte, hogyha nekünk fájni kezd az ő hiánya, a tőle való távolság, akkor van menekvésünk, mert: „Közel van az Úr mindenkihez, aki hívja, mindenkihez, aki igazán hívja. Teljesíti az istenfélők kívánságát, meghallja kívánságukat és megsegíti őket.” (Zsolt 145) Tudjuk, nem a pénztárca megtöltésére tesz itt ígéretet az Úr, hanem arra, hogy kívánságukra közelebb kerülnek Istenhez. Oda, ahol van lehetőségük megújulásra, megerősödésre. Vegyük számba a mindannyiunk által már jól ismert közeledési utakat!

– Az igeolvasás és imádság: Nemrégiben valakik állították, hogy nincs reggel tíz percük mindezekre, hiszen, mint édesanyák nagyon elfoglaltak. Vajon a gyermek számára sincs tíz percük? Persze, hogy van, hiszen szereti őt; és ugyanez az édesanya megteheti, hogy arra az Istenre, akit szintén szeret, még sincs tíz perce? Nincs hívő élet csendesség nélkül. – Szintén erősíti az Istennel való kapcsolatot a testvéri kapcsolatok ápolása. Isten ígérete szerint, ahol ketten vagy hárman együtt vannak az ő nevében, ott van közöttük. Isten így teremtett bennünket, így alkotott testté. A levágott ujj nem élhet a test nélkül; bár még egy rövid ideig visszavarrható, de hosszú távon szüksége van a testre. Kell, hogy ápoljuk a testvéri kapcsolatokat, építsük a közösségeket, és találkozzunk egymással!

– Az Istennel való kapcsolat erősödéséhez engedelmesség is szükséges. Sokszor csak apró lépéseket jelent ez, például azt, ha most megértették, hogy minden reggel csendességet kell tartani, akkor tessék holnaptól ezt megtenni! – Segít bennünket Isten közelségében maradni a csábításnak való ellenállás. Azt tanácsolja az ige, hogy tisztítsátok meg a kezeiteket, és a két szíveteket végre „rakjátok egybe”. Ha Isten igéje ezt parancsolja, akkor ezt meg tudjuk tenni, erre képesek vagyunk. Ne azt méricskéljük, meddig tágíthatjuk a határokat! Ha Isten nem hagyja a lelkiismeretet nyugodni valami miatt, akkor nem kell azt megtennünk. Ki kényszerít, hogy mégis megtegyük?

– Mózes azt írja, hogy azokban kell megszenteltetnie Istennek, akik hozzá közel vannak. Ez azt is jelenti, hogyha közel vagy Istenhez, akkor azok is közel kerülnek hozzá, akik téged körül vesznek. Nem arra van küldetésünk, hogy jó nagy szövegeket vágjunk le, és tanítsuk az embereket, hogy milyen istentelenek; hanem arra, hogy olyan keresztyénként éljünk közöttük, akik közel vannak az Úrhoz. És a többit majd Isten adja: Hogy mikor kell megszólalni, vagy hallgatni.

– Isten közelsége kegyelem. Nincs hatalmunkban arról döntést hozni, hogy közel kerülünk-e Istenhez vagy sem. Nem úgy működik ez, hogy üzenek: ez az időpont most nem jó, majd legközelebb egyeztetünk. Mivel Isten közelsége kegyelem, éppen ezért nagy-nagy felelősség: ne játssz vele, és ne szalaszd el! Amikor majd reggel kinyitod a Bibliát, kegyelméből teheted ezt abban a hitben, hogy Istennek van üzenete számodra. Kegyelmesen figyel imádságodra, veled van. Élj a lehetőséggel! Adja meg Isten, hogy vágyjuk az ő közelségét! Nagyobb legyen a sóvárgásunk utána, mint bármi más iránt! Ámen

(Zila Péterné előadása elhangzott a Biblia Szövetség 2006. őszi csendesnapján, Miskolcon – rövidített, szerkesztett változat)

(Megjelent: Biblia és Gyülekezet, XVIII. évfolyam, 2006. december)