A tapasztalat az, hogy amikor Istenről, az ő tulajdonságairól, tetteiről beszélnek, akkor legszívesebben szeretetéről, vigasztalásáról, elfogadó-támogató gondoskodásáról, megértő magatartásáról szeretünk hallani. Gyakran egyfajta elvárás is, hogy csak a „mosolygós Isten” jelenjen meg az emberi beszélgetésekben, a szószékeken és minden olyan rendezvényen, ahol a keresztyének megszólalhatnak.
Ítélet, büntetés, számonkérés? Isten haragja, igazságának kinyilvánítása, kárhoztatás? A mai ember számára nem szalonképes szavak ezek. De gondoljuk csak arra, hogy Isten kegyelme értelmezhetetlen, ha nincs elítéltetés. Miből szabadulunk meg, miben nem részesülünk, ha tagadjuk a bűn valóságát és annak romboló következményeit életünkben és halálunkban? Ha végül valamilyen módon mindenki üdvözül, ha kalandosan is, de előbb vagy utóbb mindenki a mennyben köt ki, akkor mi értelme van a pokolnak? Ha senki sem fog oda jutni, akkor az Úr csak komolytalan riogatásnak szánta az arról szóló híradást? Miért beszélt róla pl. Jézus annyit, bemutatva annak szörnyű voltát, és miért óvott attól, hogy oda jussunk? Miért hirdette, hogy „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem Isten haragja marad rajta” (Jn 3,36)? Miért mondta a gazdag és Lázár történetében, hogy a pokolba jutott gazdag „gyötrettetik”, azaz kimondhatatlanul szenved? Miért írja az apostol, hogy „Isten haragja a mennyből megnyilvánul az emberek minden hitetlensége és hamissága ellen, akik az igazságot hamissággal feltartóztatják” (Rm 1,18), ill. „…elvégzett dolog, hogy az emberek egyszer meghaljanak, és azután lesz az ítélet” (Zsid 9,27)? Számtalan igehelyet idézhetnénk a Szentírásból annak bemutatására, hogy valóságos, azaz a legreálisabb és legszörnyűbb veszélyt jelenti számunkra a kárhozat. Hogyan nevezhetnénk Istent szentnek, igazságosnak, ha annyira következetlen, hogy nincs következménye a bűnnek, az ellene való lázadásnak? Bizony, mivel Isten igaz és szerető, nem hallgatja el előlünk azt sem, hogy a bűn következménye a büntetés, az ítélet, amit a kárhozat követ. Annyira szeret, hogy ezt is a szívünkre helyezi!
A pokol tehát nem csupán az Isten nélküli állapot, vagy a földi szenvedések jelképes kifejezése a Bibliában, hanem egy valóságos hely, amit Isten tart fenn a kegyelmét el nem fogadóknak. Ezért is beszél róla Jézus mindig úgy, mint amit el kell kerülnünk, amire törekednünk kell, hogy oda ne jussunk, így ezek a kifejezések az ő szájából igen beszédesek: veszedelem (Mt 7,13); feltámadás ítéletre (Jn 5,29); pokol (Mt 11,23; Lk 16,23); gyehenna, olthatatlan tűz (Mk 9,43-44 kk.).
Jézus azonban nem csak arról tanít, hogy ránk nézve komoly fenyegetés a kárhozat, hanem arról is, miként szabadulhatunk meg attól. Legyen ez életünk legfőbb kérdése! Bűnös ember – amilyenek születésünktől fogva mindannyian vagyunk – nem lehet majd örökre Istennel a mennyben, mert ő szent, azaz minden bűntől mentes, ezért vele csak azok lehetnek közösségben, akik maguk is tiszták. Egyikőnk sem tudja ezt önmagáról elmondani, vagy ezt az állapotot elérni. Jézus Krisztus megváltó kegyelmére van szükségünk, hogy a golgotai keresztfán bemutatott áldozatával megigazításban részesülhessünk. Hogy belássuk: bűneinkért helyettünk viselte el az ítéletet. Ő adott számot a benne hívők bűneiért, ahogyan Ézsaiás prófétált róla (53,5), „ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulunk meg”. Ezzel a csodálatos örömhírrel hív bennünket az Úr, hogy életet, örök életet nyerhessünk
a Jézus Krisztus áldozatának elfogadásával.
Boldog, aki hitét a megváltó, önmagát bűneinkért keresztfára adó Krisztusba veti. A benne bízók vallhatják magukra nézve igaznak az ige szavait:

„Nincs tehát már semmi kárhoztatásuk azoknak, akik a Krisztus Jézusban vannak” (Rm 8,1).