Már csak alig pár nap van hátra az idei Oscar-gáláig, és a filmes világ izgalommal latolgatja, vajon kik lesznek az idei győztesek. Az egyik legesélyesebb Pawel Pawlikowski gyönyörűségesen minimalista remekműve, az Ida,

amely a lengyel mozi számára az elmúlt évek legnagyobb sikere: az Európai Filmakadémia a legjobb filmnek járó díjjal tüntette ki, és két kategóriában (legjobb idegen nyelvű film és legjobb operatőri munka) jelölték Oscar-díjra.

A lengyel születésű, Angliában élő rendező ügyesen navigál a lengyel történelem két traumatikus korszaka között, miközben bemutatja, miként fedezi fel egy fiatal apácanövendék, hogy kicsoda ő valójában. A film kifinomult eszközökkel dolgozik, de a mindössze 80 perces alkotás cseppet sem leegyszerűsített. Pawel Pawlikowski minden előzetes magyarázat nélkül vág bele a történetbe, és feltételezi, hogy a néző vagy saját bőrén tapasztalta meg a holokauszt és a sztálinista koncepciós perek időszakát, vagy a szülők, nagyszülők révén ismerkedett meg a korszak rémtetteivel. A történet azonban elsősorban mégsem erről szól, bármennyire is fájóak a történelmi múlt sebei.

Az események 1962-ben, egy hideg téli napon kezdődnek, amikor a zárdában árvaként felnőtt Anna (Agata Trzebuchowska), a 18 éves apácanövendék fogadalomtételére készül. A rend vezetőnője (Halina Skoczynska) hívatja, és arra kéri, mielőtt végleg döntene, látogassa meg még egyetlen élő rokonát, a nagynénjét, Wandát (Agata Kulesza). A vezetőnő nem mondja meg, mire számíthat, mire készüljön. Anna számára eddig csak a kolostori élet létezett, nem ismeri a kinti világot, még sosem hagyta el a kolostor falait. Csecsemőként tették le annak idején az épület ajtajában.

Ezzel szemben nagynénje, akit felkeresni indul Gdanskba, megtapasztalta az élet sötét oldalát. Nihilista, rideg nő, aki mindig kapható egy kis szórakozásra, egyéjszakás kalandokra, bármelyik férfival, akivel együtt issza részegre magát. Korábban államügyész volt, a Kommunista Pártban magas beosztást töltött be, ám mára félretették. A kommunista idők korai éveiből számos ember halála fűződik a nevéhez.

Amikor találkozik a fiatal, esetlen, a tőle tejesen idegen élethelyzetből érkező lánnyal, nem vesztegeti az idejét fölösleges magyarázkodással, rögtön az elején megmondja Annának: „Zsidó vagy.” Azt is tudtára adja, hogy valójában Idának hívják, és a teljes neve: Ida Lebenstein. Szüleit megölték a II. világháború alatt azok a parasztok, akik először rejtegették őket a német megszállók elől, de azután rájöttek, milyen jól jönne nekik a földjük és a házuk, ezért megszabadultak tőlük. Egyedül csak ő, Anna/Ida menekült meg. Az apácanövendéket engedelmességre nevelték, így meglepően nyugodtan fogadja az elképesztő hírt, majd együtt indulnak el, hogy megtudják, hol vannak Ida szülei eltemetve, és mi történt a tanyájukkal. Bár a film idejének legnagyobb részét az utazás tölti ki, mégsem elsősorban az események görgetik előre. Az alkotás a pillanatok, megfigyelések és hangulatok filmje – fekete-fehérben.

Wanda elszántságával felfegyverkezve, autóval indulnak útnak, amit a volt kommunista vezető, az egykori államügyész megengedhet magának. Lelkileg felkavaró, nehéz utazás következik, minek során Wanda folyamatosan iszik, hogy múltja, elhibázott döntései miatt érzett fájdalmát elnyomja, és valahogy túlélje az egyik napot a másik után. Közben fel kell dolgozniuk a kietlen táj látványát, beleütköznek a helyi hatóságok kicsinyes ügykezelésébe, saját konfliktusaikba, a tanyán gazdálkodó katolikus család félelmeibe. „Itt soha nem éltek zsidók!” – vágják az arcukba, ugyanakkor megkérik Idát, áldja meg a gyermeküket.

Mindez semmi a két nő világának kontrasztjához képest, ami ott izzik minden párbeszédben: két sors, fehér és fekete (mint a film). Az ateizmus és nihilizmus – szemben a vallással és vallásossággal. „Mi lesz – kérdezi Wanda –, ha odamész szüleid tanyájára, és kiderül, hogy nincs Isten?” Majd később, amikor egy züllött éjszakai mulatásból, ittasam hazaér, és Idát az ágya mellett térdelve, imádkozás közben találja, ráförmed: „Ez a te Jézusod olyanokért halt meg, mint én.” Egy másik alkalommal keserűen jegyzi meg: „Én egy ribanc vagyok, te pedig egy szent.”

Ida lassan kapcsolatot talál a külvilággal, a körülötte zajló események eleven hatást gyakorolnak rá, és felébresztik kíváncsiságát. A két nő közelebb kerül egymáshoz, és már nemcsak a rokoni szálak fűzik őket össze, hanem saját maguk megismerésének közös élménye, ami örökre megváltoztatja további életüket. Trzebuchowska, akit a rendező egy kávézóban fedezett fel, hihetetlen érzékenységgel jeleníti meg Ida átalakulását.

Wanda számára – Ida mellett – még elrettentőbb és céltalanabb az élet, még jobban felerősödik benn az élet kilátástalansága, de nem tud változtatni. Nincs hova mennie, túl sok a mocsok és a szenny, és Ida vallásosságához mérve túl tisztátalannak érzi magát. A Megváltó bűnbocsánata távolinak és elérhetetlennek látszik számára. Nem találja a megbánás helyét, ezért tragikus döntést hoz (ahogy a Zsid 12,17-ben olvassuk).

De vajon mi lesz Idával, akinek jelene és múltja között most már hatalmas űr tátong? Néhány nap alatt felnőtt nővé válik: mindent kipróbál Wanda életéből, amit csak tud. Látjuk, ahogy magas sarkú cipőben, gyönyörű ruhában táncol, megtart egyetlen üveg Vodkát nagynénje italkészletéből, és megtapasztalja, mit tehet az emberrel az alkohol. De a legmegrázóbb, amikor egy szaxofonos fiú oldalán ébredve, a kettőjük jövőjével kapcsolatban faggatja a fiatalembert, és miden válasz után újra és újra felteszi a kérdést: „És azután?” Egyetlen felelet sem kielégítő. „És azután?”, „És azután?”. Az ártatlanság elveszett, súlyos tapasztalatok, bűnök vannak már mögötte. Vajon vállalja így a felszentelést? Nem lenne ez hazugság? Vajon mi köze az előző és a mostani életének Jézushoz? Az utolsó „És aztán?”-t követően csak „a csend beszél tovább” (Bódi László). Csak ennyi az élet? Ennyit tud nyújtani mindaz, ami a kolostor falain kívül van? Miért élünk egyáltalán? Mi az élet célja? Vagy a teljes megtartóztatás és kivonulás, vagy a bűnök sorozata?

Összhangban a bonyolult történettel, Pawlikowski szándékosan nyitva hagyja gyönyörűen fényképezett története befejezését, és egyik szereplő kérdésére sem ad választ. Ida hatalmas lelki változásokon megy át, ugyanúgy elveszett, mint Wanda. S a film végén elindul…, megy…, nem tudjuk, hogy hova. Lehet, hogy vissza a zárdába? Lehet, hogy nem? Vajon ő megtalálta a megbánás helyét?

Bennünket, keresztyén embereket, a film emlékeztet arra a lelki törvényszerűségre, hogy a tiszta életre törekvés, esetleg az élet valóságától a zárdába való visszamenekülés sem jelent védelmet a bűnnel szemben – csak a Jézussal megvalósuló élő kapcsolat az, amiben ő megőriz a gonosztól, és talpra állít az elbukás után.

A film egy remekmű. Minden filmklubnak ajánlom.