Mielőtt a kérdésre választ adnánk, tisztázni szeretném, hogy „keresztyénség” fogalmán azt a világvallást értem, aminek tagsága különféle, magukat keresztyénnek valló felekezetekben él, akik időnként közölnek adatokat az általuk nyilvántartott taglétszámról, így a keresztyénség száma – a nem keresztyén világvallásokhoz hasonlóan –, mint statisztikai adat kerül nyilvánosságra.

Az alábbiakban közölt statisztika tehát a keresztyénségre, elsősorban mint a világ vallásai közül az egyikre vonatkozik. Nem szeretnénk tehát senkit abban a tévhitben megerősíteni, hogy a keresztyénségnek, mint világvallásnak a létszáma azonos a bibliai igaz egyházzal, amibe csak az üdvösségre választott, újjászületett emberek tartoznak. Az igaz egyház tagjainak számát nem ismerjük, számarányukról pedig (a Bibliára hivatkozva) csak annyit állíthatunk, hogy a keresztyénség nagy tömegének jelentős kisebbségét alkotják ők. Ez a kisebbség a történelmi egyházakban, független, úgy nevezett szabad-egyházakban, kisebb-nagyobb nemzetközi szervezetekben, különféle néven (hívők, evangélikálok, pietisták, hitvallók stb.), szétszórva él.
Mivel ez a kisebbség a nagy többségű névleges keresztyénség része, és egymásra kölcsönösen hatást gyakorolnak, ezért foglalkozunk a keresztyénségnek, mint világvallásnak belső mozgásaival és erővonalaival is. Természetesen azt sem akarjuk figyelmen kívül hagyni, hogy a gondviselő Isten a névleges keresztyéneket – minden hibájuk és bűnük ellenére – világfenntartó, gondviselő művében, sőt az evangélium terjesztésében is felhasználja.

 

1. Keresztyénség a statisztika tükrében
A keresztyénség, ami minden látszat ellenére „a világ leggyorsabban terjedő és legdominánsabb vallása”¹, a legtöbb statisztika szerint 2,4 Milliárd (Mrd) tagot számlál.(Földünk összlakossága 7,2 Mrd.) Ebből 1,2 Mrd római katolikus, 250 millió keleti ortodox, 80 millió református, 77 millió anglikán, 70,5 millió lutheránus, 42 millió baptista és 628 millió püskösdi-karizmatikus felekezethez tartozik. 125 millió az un Kripto-keresztyének (akik titokban gyakorolják keresztyén hitüket) száma. Természetesen ezek a számok nem fedik le a teljes keresztyénséget, de mégis irányadóak.²
A keresztyénség, mint világvallás, az elmúlt 100 év során igen nagy földrajzi súlypont- és létszámváltozáson ment át, amennyiben a korábban nagy többségében Európában és Észak-Amerikában élt keresztyének napjainkra az ázsiai, a dél-amerikai és afrikai kontinensen élnek. A keresztyén vallás ezzel megszűnt a fehér ember vallása lenni. A keresztyénségen belül a többséget ma már a harmadik világ fejlődő országainak egyházai jelentik.
Ezek az adatok egyúttal azt is erősítik, hogy a keresztyén misszió – az európai keresztyénség látványos gyengülése mellett – az említett kontinenseken igen hatékony, ahogyan azt Jézus is ígérte búcsúbeszédében (ApCsel 1,8). Megfigyelhető az is, hogy az Európán kívüli keresztyénség jelentős része mind a korszellemnek, mind a vallási szinkretizmusnak és szekularizációnak eddig eredményesen ellenállt. Ennek egyik következménye az, hogy az említett kontinensek közül Afrikában, továbbá a közel- és távol-keleti Ázsiában és az iszlám uralta országokban ma is közel 100 millió keresztyén embert üldöznek,³ sőt, a közelmúlt mártírjainak száma is messze túlhaladja a római császárok által kivégzettekét. Vagyis, ahol megjelenik és hat Jézus Krisztus evangéliuma, azaz megszületik az igaz egyház, ott az ellenség is azonnal lőni kezd, de ezt jelezte is Jézus a Mt 24,9-ben.

 

2. A misszió
Ha a népmozgalmi adatok mellett szeretnénk megismerni a keresztyénség jövőjét, akkor ehhez a misszióját (hittérítés, hitterjesztés) kell megvizsgálnunk, mivel a misszió az az eszköz, amivel a Szentlélek a beteljesedés felé viszi Isten üdvözítő világtervét (Missio Dei).
A keresztyének számának növekedése és földrajzi helye már jelzi, hogy hol, milyen intenzitású a keresztyén misszió. A missziót is egyfajta kettősség jellemzi. Egyrészt feltűnő a történelmi egyházak missziói passzivitása (gyakran intézménnyé merevedése), másrészt az egyházon belüli missziói para-szervezetek (a közismertektől eltérő szervezetek), vagy a történelmi egyházaktól független evangélikál⁴ típusú új egyházak aktivitása.
A protestánsok missziójában a legnagyobb áldozatot és a legtöbb misszionáriust kétség nélkül az észak-amerikai, a dél-koreai, afrikai fiatalabb református, baptista, evangélikál és karizmatikus egyházak hozzák, illetve küldik ki. Mind a bel-, mind a külmisszió ma az európai történelmi egyházakban a legpasszívabb és legerőtlenebb. Ezt a megállapítást az európai történelmi egyházak létszám csökkenésének tényéből vonhatjuk le. Ugyanis az a tömeges egyház-elhagyási és új formátumú gyülekezet alapítási folyamat, ami a 19. és 20. századi Európát és Észak-Amerikát jellemezte, a 21. században sem ért véget. Pl. az európai protestantizmust legnagyobb létszámmal képviselő Németországban a történelmi egyházakból évente százezrével lépnek ki az emberek (2013-ban 260 ezren⁵).
A belmissziót sem a történelmi egyházak, hanem a különféle evangéliumi közösségek végzik, sőt, a harmadik világba is a német evangéliumi közösségek, missziói intézetek küldik ki a legtöbb misszionáriust. Németországban kb. 60, egyháztól független teológiai főiskola, szeminárium képzi a bel- és külmissziót végző lelkészeket, prédikátorokat.⁶ A misszió iránya napjainkra megváltozott, és az előző évszázadokban külmissziói területként kezelt országokból (Afrika, Ázsia) egyre több misszionáriust küldenek Európába, kontinensünk misszionálására.
Ez a misszió evangélizációt, gyülekezetek alapítását, lelkészképző teológiai főiskolák, szociális intézmények, kórházak (egészségügyi szolgáltatások is) alapítását és támogatását jelenti.
A misszió eredménye az ébredés, például Afrikában, Kínában, Ukrajnában. Észak-Amerikában új-kálvinistának nevezett mozgalom indult, amelynek missziói hatékonysága növekszik, és nagy létszámú gyülekezeteket alapítanak. Ugyanakkor az evangélikál (nem hitvalláshoz és nem történelmi egyházhoz kötött) keresztyénség is egyre jelentősebb számmal van jelen a világkeresztyénség családjában. A folyamatosan növekvő számú evangélikál keresztyénség – aminek egyik jellegzetes részét nem egészen alaptalanul wellness keresztyéneknek is neveznek – népszerűségét annak köszönheti, hogy igyekszik az emberek lelki, szellemi és kulturális igényeit kielégíteni, és az összkomfortos, önmegtagadás és keresztfelvétel nélküli „keskeny” útra hívogat.

 

3. Az ökumené
A jelent vizsgálva szólnunk kell a széttöredezett keresztyénség egységtörekvésének egyik zászlóvivőjéről, az ökumenikus mozgalomról.

3.1. Az 1910-ben Edinburghban rendezett Világmissziói Konferencia összefogásra szólította fel a keresztyén egyházakat, a világ egészének evangélizálása céljából. A szervezők úgy gondolták, hogy a missziót az hitelesíti, ha a keresztyének egységesen képviselik az evangélium igazságát. A misszióra történő összefogás gondolata később, az Egyházak Világtanácsa (EVT) néven, 1948-ban, Amszterdamban megindított ökumenikus mozgalomban öltött testet. Ennek, a ma Genfből irányított szervezetnek kezdetben minden olyan egyház tagja lehetett, ahol „a mi Urunk Jézus Krisztust, mint Istent és üdvözítőt elfogadják”. Akkor természetesnek tartották, hogy Jézus Krisztus isteni személyének és engesztelő keresztáldozatának evangéliumát minden, magát keresztyénnek valló egyház, mint közös evangéliumi alapelvet elfogadja.
Az ökumenikus mozgalomhoz – a római katolikus és két konzervatív protestáns egyház (írek, hollandok) kivételével – az idők folyamán számtalan egyház csatlakozott, beleértve a 250 milliós ortodoxokat is. Így az ökumenikus mozgalom (Egyházak Világtanácsa) ma 350 felekezetet, egyházat (kb. 500 millió egyháztagot) képvisel.
Az EVT-nek azonban több olyan egyház is tagja lett, amelyeknek vezetői a teológiai liberalizmust képviselték, tehát nyíltan vitatták a Szentírás isteni ihletettségét, történeti-történelmi megbízhatóságát. (Ők, pl. a Jézusra hivatkozást megkülönböztették attól függően, hogy Márk vagy János Jézusáról van-e szó.)
Az EVT vezetősége pedig, féltve a szervezet ettől törékennyé vált egységét, soha nem emeltek szót a teológiai liberalizmussal szemben. Így lett az ökumenikus mozgalom jellemzője a kompromisszum. A kompromisszum eredményeként egyre több olyan szabadkeresztyén, rajongó pünkösdi, karizmatikus csoport stb. is felvételt nyert, akik a protestáns hitvallásoktól már több, lényegesen eltérő tanítást képviseltek. Később pedig teret nyert, sőt uralkodó lett az olyan teológiai irányzat, mint a felszabadítás, a feminista és forradalom teológiája, vagy az öko-teológia, amiket az EVT az idők folyamán tolerált, majd befogadott.
Az Egyházak Világtanácsa teológiájának a Bibliától való távolodását és missziói elveinek változását a világkonferenciáin (Uppsala, Delhi, Nairobi, Canberra stb.) lehetett mindig lemérni. Amíg az 1950-es években még határozottan hirdették, hogy Isten kijelentése csak a Biblia Krisztusában található meg, addig később már arról szóltak a teológiai előadások, hogy Krisztus minden, nem-keresztyén vallásban jelen van, Krisztust és a Szentlelket más vallások is segítenek jobban érteni. (1990-ben, az EVT ausztráliai, canberrai nagygyűlésén a szellemidéző varázsló táncával kezdődött a nyitó program.) Napjainkra a misszió fogalmát felváltotta a dialógus, a párbeszéd fogalma. A dialógus az ökumené szótárában azt jelenti, hogy a másikat nem akarom minden áron Krisztusnak megnyerni, hanem csupán megérteni szeretném őt. Sokak szerint ezzel az ökumenikus mozgalomban nemcsak Krisztus vált mellékszereplővé, de a mozgalom egyúttal feladta a misszió parancsnak, a „mindeneket Krisztusnak megnyerni” (panta ta ethné) elvét is.

3.2. Ez a változás a magyarázata annak, hogy az evangélikál tipusú keresztyén egyházaknak és különféle missziói szervezeteknek tagjaiból az EVT-val párhuzamosan megalakult az Evangéliumi Világ Alliansz (EVA), egy missziói egység-szervezet, aminek jelenleg mintegy 600 millió tagja van. A szervezet létrehozását azzal indokolták, hogy az EVT eltért eredeti célkitűzésétől, elárulta a keresztyén misszió ügyét, az evangélizációt és az evangéliumot.
Hazánkban az ökumenének aktualitást most az is ad, hogy 2013. okt. 30. és nov. 8. között az ökumenikus mozgalmat irányító EVT nagygyűlést tartott a dél-koreai Busanban, amin Zsinatunk elnökének vezetésével magyar református küldöttség is részt vett. A nagygyűlés záródokumentumában az evangélizáció, az abortuszok számának ijesztő emelkedése és a torz családkép, valamint a szexuális dezorientáció (tájékozottság hiánya) ijesztő méretű terjedése – mint etikai kérdések – csak mellékes témaként szerepelt. A konferencia új stratégiája abban a gondolatban jelentkezett, hogy „(…) az igazságok tarka szőnyegéből mindenki kiválaszthatja magának azt, ami neki a legjobban tetszik. Az 1960-as évektől az EVT baloldali protestáns ideológiát képviselt, ebből Busanban már olyan posztmodern pluralizmus lett, ami mindenkinek szeretne valamit kínálni”.⁷
Az EVT teológiájának misszió-fogalma a világvallások közötti dialógust jelenti: a világvallásokkal és kultúrákkal történő összefogást, a béke, a szeretet és az igazság társadalmának felépítését, a teremtett világ megóvását és az élet ünneplését. De az evangélizáció még egy különleges értelmezést is kapott: azaz a kapitalizmus elleni harcot.⁸
Az EVT határozatait viszont a fiatal egyházak (ázsiai, latin-amerikai, afrikai) nem szavazták meg, és határozott kritikai felszólalásban jelentette be tiltakozását az Orosz Orthodox egyház képviselője is, amit – érdekes módon – a magyar egyházi sajtó „megosztó hozzászólás”-ként aposztrofált.
Azt, hogy a dél-koreai, főként református keresztyének sem értettek egyet az EVT sajátos misszió-értelmezésével és teológiai szinkretizmusával (eltérő vagy ellentmondó nézetek összeegyeztetésére irányuló törekvés), már jelezte a konferencia-centrum előtti nagy, az EVT szellemisége elleni tömegtüntetés is.⁹ Ugyanők (Dél-Kórea) a busani határozat ellen 40 ezer aláírással tiltakoztak. Jelentőségteljes fejlemény az is, hogy az Evangéliumi Világ Alliansz (600 millió keresztyén) – nem véletlenül a dél-koreai fővárosba, Szöulba – 2014-re világgyűlést hívott össze. A fentiek segítenek megérteni a Bibliához hű keresztyén vezetők nyilatkozatait, akik egyre több egyháztól, sőt az ökumenikus mozgalomtól is vitatják a keresztyén jelzőt.
A magyar protestáns média lelkesen számolt be a Busanban tartott nagygyűlésről, de a felvetett komoly problémákról, tüntetésről semmit sem közöltek. Ezekről mi is csak a külföldi sajtóból értesülhettünk. És szeretnénk értesülni arról is, hogy a magyar református küldöttség hogyan szavazott. Bennünket is képviselve, tájékoztatást várunk tőlük missziói koncepciójukról is.

 

4. Az aktivitás akadályai
Melyek azok az akadályok, amik főként az európai protestáns egyházak missziói aktivitását erősen fékezik, és a fiatal egyházakban (ázsiai, dél-amerikai, afrikai) zavarodottságot, értetlenséget idéznek elő?
Válaszomat általánosítva azt mondhatnám, hogy a protestáns történelmi egyházak – a liberális teológia és a szekularizáció hatására – bibliai-hitvallási alapjaikat gyakorlatilag feladták. Viszont ezt, a történelmi egyházak által elhanyagolt vagy elhallgatott bibliai tanítást az új, szabad – ha úgy tetszik – független egyházak és rajongó mozgalmak zászlóikra tűzték. Mindez segítette és gyorsította a történelmi protestáns egyházak hitelvesztését és egyháztagok zavarodottságát, azaz: Hogyha a Biblia megbízhatatlan, akkor kinek/minek higgyenek? A kereszt és feltámadás egyszerű, tiszta evangéliuma helyébe tarka-barka ideológia lépett:

• A keresztyén egyházak tekintélyes része Jézus Krisztus személyét és váltságművét marginalizálta (háttérbe szorította, kirekesztette).
• Jézus nevéből szlogen, személyéből humanista példakép lett,
• így a kereszt üzenete, az újjászületés, az üdvözítő hit, a bűnbocsánat, a személyes megtérés, a Krisztust követő egyéni kegyesség lényege és az egyház missziói világküldetésének kérdése kikerült a misszió erejét adó igehirdetés középpontjából,
• ami a vallásos tömegek lelki elbizonytalanodását csak növelte.A történelmi protestáns egyházak ezzel elveszítették az 1Tim 3,15-ben, a Szentlélek által kijelentett küldetésüket, miszerint az egyház „az élő Istennek egyháza, az igazságnak oszlopa és erőssége”.

Ha pedig a bibliai és hitvallási alapok megrendülnek, ennek mindig áldozatául esik az etika is. Ez a magyarázata annak, hogy Európa protestáns egyházaiban már aligha beszélhetünk bibliai-keresztyén etikáról. Annál inkább szembetűnő a protestáns keresztyénség köreiben a biblikus etikai értékek válsága. Németország és Hollandia, Dánia, Svédország történelmi egyházaiban hivatalosan elfogadott az egynemű kapcsolatban élő lelkészek szolgálata, az egyneműek házasságának egyházi megáldása, házasság helyett a partnerkapcsolat és szexuális szabadosság legalizálása, a házasság bibliai rendjének elvetése azzal az indokkal, hogy a Bibliát nem lehet „szó szerint” értelmezni.¹⁰ Napjainkban már a többnejűségről is folynak teológiai pódium beszélgetések. Maholnap a Bibliára már hivatkozni sem szabad több európai egyházban.
Szeretném emlékeztetni hallgatóimat (olvasóimat) arra, hogy a Biblia szerint ez a lelki és hitbeli elbizonytalanodás az utolsó idők jelei közé tartozik (2Tim 3,1-9). Ezért nem állunk a jelenséggel szemben értetlenül.

 

5. A karizmatikus mozgalom
A Bibliához és hitvallásaikhoz még valamelyest ragaszkodó történelmi egyházak számára egyre komolyabb kihívást jelent az erőteljesen és látványosan növekvő karizmatikus mozgalom. Ennek a sokféle felekezetet átfedő, egységesnek egyáltalán nem mondható rajongó mozgalom tagjainak számát 628 millióra becsülik, és a keresztyénség jövőjét alakító hatásuk egyre befolyásosabb.
A karizmatikus mozgalom közvetlen istenélményt ígérő evangéiluma, többlépcsős üdvtana, a Szentlélekről és a kegyelmi ajándékokról adott (bibliátlan) tanítása mellett nagy vonzerőt jelentenek a csodákat, jólétet, gyógyulásokat ígérő igehirdetések, ill. azok az extatikus jelenségek (hanyatt esés, nevetőgörcs, hörgés önkívületi állapotban, látványos – okkult ördögűző szertartások), amik elcsábítják korunk idegileg meggyötört, a materializmusban csalódott és a misztikum felé egyre nyitottabb emberét. Dél-Amerika, Afrika és Amerika lelkileg tájékozatlan, spirituális élményekben vigaszt kereső tömegei milliószámra csatlakoznak a mozgalomhoz, már csak azért is, mert a liberalizmustól tönkretett történelmi egyházak – ezek szerint – nem adnak elfogadható választ alapvető kérdéseikre (bűnbocsánat, halál, feltámadás, örök élet), még kevésbé kívánatos keresztyén életpéldát.
A karizmatikus mozgalom dinamikus növekedése kétféle reakciót vált ki a történelmi egyházakból, illetve az evangélikál mozgalomhoz tartozó gyülekezetekből. Az egyre gyakoribb válasz a befogadás, az integráció, ami általában a karizmatikus ihletésű bibliaiskola-jellegű tanfolyamok (pl. alfa-kurzus), illetve a karizmatikusok által használt un dicsőítő, keresztyéniesített rock muzsika átvételével kezdődik. A történelmi és evangéliumi egyházak – látva a karizmatikus mozgalom impozáns növekedését és taglétszámát – kényszerítve érzik magukat a közeledésre, a velük való együttműködésre. A közeledés veszélyes következményeinek felismerése indította a világszerte ismert neves amerikai lelkipásztort, John F. MacArthurt arra, hogy 2013. okt. 16-18. között Southern Californiában összehívjon egy konferenciát, aminek – utalva az oltárra idegen tüzet vivő Nádáb és Abihu történetére (3Móz 10,1-2) – az „Idegen Tűz” címet adták. Az Idegen Tűz konferencián 4000 ember vett részt, és még többen voltak, akik az angol, spanyol, német, portugál, arab, olasz, francia, orosz és mandarin nyelven is hangzó élő média-közvetítést nézték vagy hallgatták. A konferencián neves kálvinista-evangéliumi hitű lelkészek, teológiai tanárok tartottak elemző előadást a karizmatikus mozgalom tanításairól és jelenségeiről. Végül a konferencia komoly figyelmeztetést intézett mindazokhoz az egyházakhoz és mozgalmakhoz, amelyek úgy gondolják, hogy a karizmatikus mozgalmat integrálni kellene.¹¹ A figyelmeztetés jogosságát pedig az adja, hogy az un karizmatikus ébredés egyre több olyan eszkatologikus vonást mutat, amiről a Jelenések 13,11-14-ben olvasunk. A konferencia üzenetének európai aktualitását az adja, hogy a nyugat-európai egyházak és evangélikál mozgalmak, élén az EVT ökumenikusaival, egyre szorosabb kapcsolatokat ápolnak a karizmatikusokkal.¹² Sajnos, a magyar református sajtó erről a nagy jelentőségű konferenciáról említést sem tett.

 

6. A római katolikus egyház és a misszió
Ha a keresztyénség jövőjéről beszélünk, nem tehetjük meg azt, hogy figyelmen kívül hagyjuk az 1,2 Mrd tagot számláló római katolikus egyházat, illetve annak keresztyén misszióra gyakorolt hatását.
Miközben a protestáns egyházak missziói elbizonytalanodásáról beszélünk, a tanítás tekintetében egységesnek mondható római katolicizmus is produkál olyan meglepetéseket, amik mind a protestáns, mind a katolikus egyház hívei és papjai között zavart okoznak. Ezt sokan így kommentálják: Új szelek fújnak a római katolikus egyházban.
A hierarchiával erősen centralizált katolicizmusban döntő szerepet játszanak a mindenkori pápák, akik a zsinatok által kimondott „tévedhetetlen dogmák” prioritását váltogatva a teológiai hangsúlyokat a protestánsok által is elismert igazságokra helyezik úgy, hogy közben a bibliaellenes dogmáikat sem adják fel. Ennek eklatáns példája a 2013-ban megválasztott Ferenc pápa, akinek puritán életvitelét, emberi közvetlenségét, szociális érzékenységét alig lehet vitatni. A katolikus egyház bibliai-etikai, konzervativizmusa, amit a házasságnak, abortusznak, egyneműek kapcsolatának (stb.) területén határozottan képvisel, csak szégyenkezéssel töltheti el a Bibliát kritizáló liberális protestáns egyházak nagy részét.
Kedvezőnek ítélhető zavart okozott világszerte Ferenc pápa 2013-ban kibocsátott első tanító körlevele, az Evangelii Gaudium (Az evangélium öröme). Ebben a körlevélben az egyház reformálásának szűkségéről ír, és az egyház küldetésének lényegét a misszióban, illetve az evangélizációban határozta meg(!). Ki támadhatná érvényesen körlevélnek azt a megállapítását, hogy az egyház minden tevékenységében Krisztus kell, hogy a középpontban álljon? Melyik kálvinista tiltakozna pl. azon mondata ellen, hogy „a Krisztussal való személyes találkozás az egyház alapja”? Ki merné közülünk vitatni a körlevél megállapítását, hogy a föld minden keresztyénjének legnagyobb feladata ma, a misszió?
Vezető nyugat-európai világi sajtóorgánumok – tőlük szokatlan lelkesedéssel és elismeréssel – írtak Ferenc pápa körleveléről. Egy német evangélikál vezető szerint ezt a körlevelet el kellene küldeni az EVT (ökumenikus mozgalom) vezetőinek is.¹³
Mielőtt azonban erőt venne rajtunk a római katolicizmus iránti könnyelmű hurrá-optimizmus, az imént felsorolt pozitív jelenségek óvatosságra is intenek bennünket. Hiszen talán éppen a katolicizmus etikai konzervativizmusa és kriszto-centrikusnak mutatkozó missziói koncepciója lesz a jövőben az a nyitott ajtó, amin a protestantizmusban csalódott tömegek (és esetleg egyházak) átlépnek majd Róma kebelébe! Ahogyan az anglikán egyház egy részével meg is történt. Nem kell ahhoz a megállapításhoz elfogultság, hogy a Magyar Református Egyház és a Magyarországi Római Katolikus Egyház média megjelenésének bibliahűséget vizsgáló összehasonlításakor az utóbbi javára billen a mérleg nyelve.

 

7. Református egyházunk
A világkeresztyénség eddig ismertetett trendjei természetesen hatnak a magyar protestáns egyházakra, közöttük a református egyházra is. Hogy a dogmatikailag egységesnek nem nevezhető, spirituálisan pedig inkább posztmodern vonásokat felmutató református egyházunk gyülekezetei merre tartanak? Válaszunk lehet az, hogy a református egyház sehova nem tart. S ez nem a legrosszabb adható válasz. Véleményemen az sem változtat, hogy a Zsinat megalakította a jó-szándékú tagokból felálló Egyházi Jövőkép Bizottságot, akik már szembesülhettek a lelkipásztorok és gyülekezetek bántó passzivitásával.
Egyházunkat jellemezhetjük a tétovaság állapotjelzővel is. A statisztikákban jelzett létszámbeli fogyás mértékét még lehet pozitív jelként értelmezni, azt viszont már nem, hogy egyházunkból hiányzik a tudatosan kidolgozott biblikus missziói koncepció. Az, hogy mint Krisztus küldetésének engedelmeskedő református egyház mit akarunk tenni, elérni, milyen bibliai igazságokat képviselünk a társadalomban. Hiányzik a misszió szentlelkes dinamizmusa, az átütő erejű kriszto-centrikus igehirdetés. Számtalan jóakaratú lelkipásztor, presbiter és egyháztag végzi hűségesen az ó-tömlők töltögetését és foltozását, amiből aztán a repedéseken és szakadásokon el is folyik az élet. Ha valahol megtér valaki (akár többen is), embert próbáló feladat megtalálni számára azt az élő egyházi közösséget, ahol ő épülhet, erősödhet, lelki segítséget kaphat. Ezért keres magának sok élő hitre jutott ember máshol „legelőt”.
A tétova bizonytalanság oka az egyházunkból hiányzó prófétai hang, kürtszó is, ami biblikusan értelmes lelki irányt jelölne ki azok számára, akik a keskeny útra akarnak lépni, vagy azoknak, akik már azon járnak. A templomi és temetési igehirdetések, a teológiai oktatás számtalan formában jeleníti meg a „mindenek üdvözülésé”-nek megnyugtató gondolatát, miszerint a szeretet jóságos istene végül majd mindenkit üdvözít. Kétségbeesésre, bűnökkel, téves életutakkal szembenézésre tehát nincs is szükség. Sajnálatos tény, hogy Zsinatunk, aminek egyik jelentős feladata a prófétai iránymutatás és a tanfegyelem gyakorlása, ezzel a súlyos problémával nem foglalkozik.
Lehetetlen az evangélium lényegének, a Krisztus- és kegyelemközpontú igehirdetésnek és az evangélizáció mibenlétének, az egyháztagság igazi, bibliai feltételének és a református kegyesség jellemzőinek tisztázása nélkül megújulással és jövőképpel foglalkozni. Ne áltassuk magunkat azzal, hogy az evangélium fogalma egyházunkban olyan teológiai evidencia, amin mindenki ugyanazt érti!
Fokozódik a gond az „új borral” is, amit egyre jobban felvizez a Biblia történeti hitelességét kétségbevonó liberális teológiai oktatás és a sok, evangélizációs paneleket egymáshoz ragasztó üres és erőtlen prédikáció.
A rendszerváltástól kezdve egyházunkra is erőteljesen hat a nyugat-európai egyházakat már megfertőzött szekularizáció szelleme, ami lelkészeinket, a presbitériumokat és gyülekezeteinket is elvilágiasítja. A szekularizáció ellenszere az evangéliumi szeparáció lenne, amivel határozottan kellene képviselni azt a bibliai alapigazságot, hogy újjászületés, megtérés és Krisztus uralom nélkül nincs keresztyén élet, és hogy álljon el a hamisságtól mindenki, aki a Krisztus nevét vallja. Mivel ez a határozottság eddig elmaradt, megoldásként felerősödött az egyházi demokrácia útja, amin (legtöbbször) – tisztelet a kivételnek – a hit dolgában és a Biblia ismeretében járatlan egyházi testületek többségi szavazása dönt el mindent. (Lásd a nevetségesen és szentségtelenül kezelt vagy eltusolt fegyelmi és pénzügyeket, a lelkész családok szétesését stb.!)
Az egyházi közvélemény nem értesül vagy nem akar tudomást venni azokról a lelkészekről, presbiterekről, egyháztagokról, akik a református egyház állapotát látva megkeseredve hagyták el a református egyházat, akiknek panaszára, kérdéseire, segítséget kérő kiáltására nem volt kíváncsi senki, akik értelmetlennek és reménytelennek tartották a jobbítás küzdelmét.
Félő, hogy ez a helyzet fennmarad mindaddig, amíg meg nem jelenik egyházunkban – a megújulásért imádkozó gyülekezetek és presbitériumok összefogásával megfogalmazott – határozott követelés, miszerint azok az egyházi vezetők, teológiai tanárok, lelkipásztorok, presbiterek, zsinati-tagok és egyháztagok, akik nem értenek egyet hitvallásainkkal, akiknek a hit és erkölcs dolgában nem a Biblia az egyetlen tekintély, akik nem Jézus Krisztust tekintik az egyház fejének, azok egyházunkat elhagyva, szervezzenek a maguk számára olyan egyházat, amilyen igényeik szerint való! És ne állják útját az 1567-ben, Debrecenben, a Bibliára és a két református hitvallásra alapított református egyháznak! Mert a hitre nézve sem becsületes dolog, hogy olyan emberek irányítsák, képviseljék és tanítsák egyházunkat, akiknek kevés közük van a református bibliai és hitvallásos identitáshoz. Ez lenne a szeparáció lényege, és nem az, hogy a Biblia tekintélyét tisztelő és hitvallásokat komolyan vevő lelkipásztorokat és egyháztagokat leszavazzák, lekezelik, kigúnyolják.
A Magyar Református Egyházban ugyanis jelentős számban élnek, szolgálnak olyan lelkipásztorok, presbiterek és gyülekezeti tagok, akik szenvednek az egyház missziói tétovasága, a lelki élet haldoklása, az elvilágiasodás és a teológiai hamisítások láttán, és keresik egymás kezét az összefogáshoz. A sok-sok zavaros teológiai elmélet mellett, megindult egyházunkban az egészséges teológiai eszmélődés is a lelkészek, presbiterek és egyháztagok között. Ez az eszmélődés részben bibliaiskolai tanfolyamokon, teológiai konferenciákon, gyülekezeti találkozókon, csendesheteken történik. Reménykedünk abban, hogy hazánkban ez a mozgás a jövőben erősödni fog. Várjuk azokat a bátor személyeket, egyházi vezetőket, akik egy komoly és erőteljes egyházi reformáció élére állnak!

 

8. Merre tart tehát a keresztyénség 2014-ben?
Láthattuk, hogy a keresztyénség, mint a legnagyobb világvallás, két jellemző irányba mutat növekedési tendenciát. Egyrészt világszerte (quantitative – számbelileg) növekszik a valamilyen keresztyén felekezethez tartozók száma, különösen is az ázsiai, afrikai és dél-amerikai kontinensen. Másrészt negatív tendenciát jelent a keresztyénség erőteljes széttöredezettsége. Ezt látva a keresztyénség egységének megteremtését többféle mozgalom, szervezet és felekezet zászlójára tűzte. Az ökumenikus egység megvalósítására törekvők pedig, céljuk elérése érdekében egyre több és egyre nagyobb kompromisszumot kötnek a bibliai igazságok feláldozása árán. A kompromisszumok legnagyobb áldozata a Biblia, mint Isten tévedhetetlen kijelentése. Ennek további áldozata a keresztyénség szívének, Krisztus istenségének, megváltó művének: engesztelő keresztáldozatának és testi feltámadásának, Krisztus személyének, mint az Atyához vezető egyetlen útnak feladása, vagy megtagadása.
Ha viszont az egyházat, mint a keresztyénségen belül élő, üdvösségre kiválasztott közösségét vizsgáljuk, akkor azt mondhatjuk, hogy az igaz egyház növekedése is kétirányú. Az igaz keresztyének létszáma is növekszik olyan értelemben, hogy az egyház tagjainak, mint választottaknak egybegyűjtése világszerte és folyamatosan történik. De hogy ezeknek a száma mekkora, felmérni senki nem tudja – némelyek szerint 8%. Másrészt az igaz keresztyének élethelyzete a fokozódó diszkrimináció és fizikai üldöztetés következtében egyre nehezebb lesz. Az igaz egyház tagsága mind a történelmi egyházakban, mind a világban kisebbségbe szorul, és ez a kisebbségi arány és a keresztyének élete a világ végezetéig így marad. Ezt a tényt erősítik Jézus szavai és az apostoli levelek is (Mt 24,9-13. 22,14; Lk 12,32; 2Tim 3,12-13; 1Jn 2,18-19; Jel 12. stb.).
Ezek a tendenciák Nyugat-Európa protestáns egyházaiban (Németország, Svájc, Dánia, Norvégia, Svédország, Anglia, Franciaország, Hollandia) már szignifikánsak (meghatározóak). Magyarországon a protestáns történelmi egyházakon belül a tradicionális, névleges keresztyének és a bibliahű, magukat újjászületett hívőknek valló emberek egymáshoz való viszonyára jellemző,

• hogy az egyházak vezetőségének és tagságának egy része ignorálja (figyelmen kívül hagyja, mellőzi) a magukat hitvallásos hívőknek tartókat,
• a hívő emberek közösségei pedig próbálnak – egyenlőre a maguk szerény eszközeivel – szellemi síkon vívni a bibliai igazságokért folytatott teológiai harcot.

Hogy ez a sokak által tapasztalt belső feszültség hova fejlődik, erre most még tippelni sem lehet.
Ugyanis a Nyugat-Európai liberális teológia hatására a magyar református egyház teológiai szótárából, média szerepléséből, az egyházi kiadványokból feltűnően mellőzik az olyan fontos bibliai témákat, mint a Jézus Krisztus személyével kapcsolatos tanítások, közelebbről a szűztől születése, istensége, az üdv elnyeréséhez szükséges Krisztusba vetett hit kizárólagossága, a kegyelmi kiválasztás, az ember totális romlottsága, az üdvösség-kárhozat alternatívája, az egyháztagság. De ide sorolhatók a keresztség bibliai kritériumai, a református hívő kegyesség mibenléte, az egyház- és tanfegyelem, megszentelt életvitel s nem utolsó sorban a Biblia ihletettsége és tévedhetetlensége. (Az előző évben hivatalosan közzétett, elhangzott, karácsonnyal kapcsolatos írások, prédikációk, református média megjelenések ezt a tapasztalatot erősítik.) A kívánatosként felsoroltak helyett olyan témák foglalkoztatják az egyházi médiát, amiben a névleges egyháztagok és a világ felé annak kínos igazolása folyik, hogy egyházunk nem világidegen, sőt, nyitott minden ökumenikus irányzat felé, nem ragaszkodik a Biblia abszolút igazságához (hiszen mindenkinél van egy kis igazság magocska), lépten-nyomon bizonygatva nélkülözhetetlenségét a társadalom szociális kiszolgálásában.
Mindezeket látva és tapasztalva ne keseredjünk meg, hanem engedjük megvigasztalni magunkat Kálvin gondolatával, a Mt 24,31¹⁴-hez fűzött szavaival, aki szerint Jézus ezzel vigasztalta tanítványait is, hogy „(…) az egyház szomorú szétszóratása meg ne törje őket! Tanuljuk meg tehát mi is erre az összegyülekezésre irányítani tekintetünket, valahányszor azt látjuk, hogy a Sátán mesterkedése széthúzást kelt az egyházban, vagy az istentelenek kegyetlenkedése tépi, gonosz tévtanítók zavarják, vagy zivatarok hányják-vetik azt. (…) jusson eszünkbe az angyali hatalom, melyről azért tesz Krisztus említést, hogy az emberi eszközök fölé emeljen minket. Mert bármennyire is gyötörje most az emberi gonoszság az egyházat, s a hullámokhoz csapódva bármennyire meggyengüljön is, és ha szánalmas megtépettségében semmi erőssége nincs is a világban, azért csak jót kell remélnünk, mert nem emberi módon, hanem mennyei erővel (mely messze felülmúl minden akadályt) gyűjti azt majd egybe az Úr.”

(Elhangzott 2014. január 12-én Budapesten, a Biblia Szövetség Fontos kérdések sorozatában – szerkesztett előadás)

 Hivatkozások:

¹ „Új keresztyénség”, Demokrata, 2010. március 17. 23-25.o.

² David A. Barrett, World Christian Encyclopedia, 2001, p. 12

³ www.weltverfolgungindex.de

⁴ Evangelikálnak azokat az egyházi közösségeket, missziói szervezeteket nevezik, akik a Bibliát Isten tévedhetetlen kijelentésének tartják, Jézus Krisztus szűztől születését, istenségét, a kereszten végzett engesztelő, helyettes áldozatát hittel vallják, a keresztyén élet kezdetét az újjászületés-megtéréshez kötik, magukat pedig felekezetek- és hitvallásoktól függetleneknek tartják…stb.

⁵ IdeaSpectrum, Nr. 50 (2013), 6.o.

⁶ IdeaSpectrum, Nr. 45 (2013), 24.o.

⁷ IdeaSpectrum, Nr. 51/52 (2013), 34. o.

⁸ IdeaSpectrum, Nr. 44 (2013), 22-23. o.

⁹ IdeaSpectrum, Nr. 46 (2013), 14-15. o.

¹⁰ IdeaS, Nr. 49 (2013), 27.o.

¹¹ www. tmstrangefire.org

¹² IdeaSpectrum, Nr. 49 (2013), 33. o.

¹³ IdeaSpectrum, Nr. 49 (2013), 9.11. o.

¹⁴ „És elküldi az ő angyalait nagy trombitaszóval, és egybegyűjtik az Ő választottait a négy szelek felől, az ég egyik végétől a másik végéig” Mt 24,31