Desszert nélkül

Pénteken úgy főztem, hogy vasárnapra is bőven maradjon. Bár általában mindent elkészítek egyébként is, de azért rendszerint marad némi utómunkálat: krumpli pucolás, a levestészta befőzése, ez-az. Most azonban már semmi dolgom nem volt a vasárnapi ebéddel. Reggeli csendesség után még három szabad órám volt az istentiszteletig. Nosza, süssünk valamit! Amint levettem a tojást a polcról, megláttam a darált diót is. Diókrémes diótorta lesz! A kedvencünk! Rövid töprengés után a kisebb formába öntöttem a masszát, és az előmelegített sütőbe tettem. Alig telt el néhány perc, és a torta elindult a formából. Nagy cseppekben folyt a forró lemezre, az égett szag pedig azonnal átjárta a lakást, és én kétségbeesetten öntöttem át egy nagy, lapos tepsibe, ahol aztán sikeresen odaégett az egész.

Ha nem értettem volna azonnal, hogy miért történt mindez, akkor este, a nyolcadikosok művelődési házi műsorán mindenképpen világossá vált volna: a büfében, egy nagy tálcáról diótorta nézett szembe velem…

„Szenteld meg a nyugalom napját!” (2Móz 20,8)

 Diotorta s

Ágostonné Szőcs Anna írása