A tavalyi Torontói Filmfesztivál egyik legjobban várt alkotása Joe Wright pazar ruhákat és díszleteket felvonultató, merész újításoktól hemzsegő Anna Kareninája volt. A vizuális kultúra művésze nagy kockázatot vállalt, amikor Lev Tolsztoj ikonikus regényéhez nyúlt.

Tolsztoj 1873 és 1877 között írt második nagyregényét kötelező olvasmányként sokan ismerik és a moziba járó közönség is kapott már belőle jócskán ízelítőt. Legalább nyolcféle feldolgozása létezik a fiatalasszony történetének, aki egy házasságtörő kapcsolat következtében teljesen kilátástalan helyzetbe kerül, s végül tragikus döntése miatt a vonat elé veti magát.

A korábbi filmadaptációk alapján (akár az 1935-ös Gréta Garbó, az 1948-as Vivien Leigh, vagy az 1997-es Sophie Marceau-féle feldolgozást nézzük) van egyfajta Anna Karenina képünk, amely az orosz író naturalisztikus ábrázolását hűen követve viszi végig a nézőt a történeten.

Az ismert tragédia ezúttal egy színház színpadán és a kulisszák világában kel életre. A mozibeli színház olyan, mint egy ékszerdoboz. A függöny felgördül, Dario Marianelli olasz zeneszerző mozgalmas zenéje árad, a kamera végigpásztázza a színpadot és közben minden szereplő elfoglalja helyét a színes mesevilágban. Amit látunk, olyan, mint egy nagyopera, ahol a szereplők az érzelmek tüzében égnek, és táncra perdülnek. A tánckoreográfia (Sidi Larbi Cherkaoui munkája) a vásznon meghatározó kifejező erővé válik: a fess huszártiszt és Anna bálban egymás iránt felgyulladt izzó szenvedélyét tánccal fejezi ki, miközben a többi színész mozdulatlanságba dermed. A történet csak nagyon ritkán hagyja el a színpadot vagy a színház közvetlen környezetét. Joe Wright azért választotta ezt az érdekes megközelítést, mert úgy látja, Tolsztoj szerint a színház elsősorban a társadalmi érintkezés, az abszurditás és a hiábavalóság színtere. Az orosz íróóriás Csehovot különösen megvetette drámai műveiért. Egy alkalommal azt mondta neki: „Shakespeare darabjai már éppen eléggé rosszak voltak, de a maga színművei még annál is rosszabbak.”

A fiatal angol rendező korábbi filmjeihez (Büszkeség és balítélet, Vágy és vezeklés) hasonlóan ezúttal is Keira Knightleyt kérte fel a film főszerepére, hogy bemutassa nekünk Anna Arkagyjevna Karenina (született Oblonszkaja hercegnő) arisztokratikus és kilátástalan életét.

Anna nyolc éve a magas rangú kormányzati tisztviselő, Alekszej Alekszandrovics Karenin (Jude Law-t teljesen új oldaláról ismerhetjük meg) felesége, aki iránt elsősorban tiszteletet érez. Szeretetét, túlburjánzó érzelmeit fiára árasztja, akivel kölcsönösen és mélyen kötődnek egymáshoz. Amikor Anna meglátja a szőke Alekszej Vronszkij grófot (Aaron Taylor-Johnson, akinek szőke fürtjeihez azért, valljuk be, hozzá kell szokni), akkor sorsa megpecsételődik – szinte azonnal rabjává válik. Valami olyasmi történik a még fiatal, ámde lassan korosodó Annával, ami soha korábban. Felébred benne az alvó szenvedély. A végzetes kapcsolat elválasztja szeretett nyolc éves fiától, férjétől, botrányt okoz a szentpétervári társadalomban, de vesztese a házasságtörésnek Kitty (Katyerina hercegnő) is, aki visszautasít egy másik értékes kérőt, Levint (Domhnall Gleeson) mivel abban reménykedik, Vronszkij gróf hamarosan megkéri a kezét. Levin, a keményen dolgozó jómódú földbirtokos nemes, a kikosarazás után visszavonul földjeire, önsajnálatba burkolózik, és megfogadja, soha nem nősül meg. Végül azonban mégis (sok lelki válság után) megszületik a frigy Kittyvel. Nyilvánvaló, hogy Levin nagyra tartja a szerelmet és a házasságot, és azt tervezi, gyengéden és szeretettel bánik majd feleségével és gyerekeivel.

Karenina Vronszkijjal beteljesedő szenvedélye után hangosan az égbe kiálltja: „Átkozott vagyok!” Anna szerelmes, ámde mégis kétségbeesett, mert a szívében még mindig hiszi és tudja, hogy a házasság intézményét Isten teremtette – és ő, férjes asszonyként mégis a bűn útját választotta.

A filmben a házasságtörést a rendező nem úgy mutatja be, mint a megelégedett élet kezdetét, a beteljesedés forrását, hanem olyan választásnak láttatja, ami tönkreteszi a lelket. Karenin, mint felszarvazott férj mindent megpróbál megtenni. A kötelesség és nem a szenvedély hajtja. Hideg, körülményes és darabos emberként tűnik fel a vásznon. Először a legjobbat próbálja feltételezni feleségéről, majd amikor megbizonyosodik a csalásról, azt parancsolja, hogy ne találkozzon többé a szeretőjével. Először gyűlöli a feleségét, majd a dühös érzelmek helyét a megbocsátás veszi át. Sokan úgy látják majd, hogy Karenin valósággal túszként tartja fogva Annát, mivel meg van győződve a házasság szentségéről; azzal érvel, hogy ha elválik tőle Anna, akkor a Vronszkijtól származó törvénytelen lánya elveszíti a Karenin név védelmét, és fattyúként nő majd fel. Később a megcsalt férjet, mint felelősségteljes apát látjuk viszont, aki gondot visel saját fiáról, Szerjózsáról és Anna lányáról, Anniról is.

Anna helyzete az idő múlásával egyre tarthatatlanabb, hiszen mint „bukott nőt” elkerülik, lassan eluralják képzelgései, féltékenysége, gyötri a lelkiismeret-furdalás, nem találja a megbocsátás helyét, vissza pedig már nem mehet, de nem is akar. Gyötrő álmatlanságát morfiummal kezeli, amitől függővé válik. A vég elkerülhetetlen.

Tolsztoj – és rajta keresztűl a film – azonban többre vállalkozik annál, hogy beszámoljon egy szerelmi háromszögről, egy házasságtörő viszonyról. Anna alakja úgy bontakozik ki, hogy szimpátiát érezzünk iránta. A férj olyan visszafogott, mint amennyire szenvedélyes a feleség. Nem nehéz kitalálni, mennyire „nehéz” házasság lehetett az övék.

A film alkotója egy interjúban a következőket mondta: „Minden egymást követő nemzedék a saját korának összefüggéseiben látja Annát. A 70-es, 80-as években igazi hős volt, egy mártír. A mi generációnk számára egy hús vér nő, rengeteg hibával, rossz döntésekkel, melyekkel saját magát dönti pusztulásba. Összetett jelenség, és ez kulcsfontosságú. Tolsztoj örül annak, hogy a merev társadalmi törvények megtörnek, de szerintem, Tolsztojnál van a házasságnak valami lelki jelentése, és Anna éppen ezt töri össze.”

Tolsztoj soha nem igazolja hősnője választását, és Joe Wright sem teszi ezt. Helyette rendíthetetlen nyugalommal mutatja be azt a szörnyű árat, amit Annának a választásáért fizetnie kell.

A filmet 2013-ban négy Oscar-díjra jelölték.