A feltámadott Krisztussal való találkozás mindenkinek nagy örömöt jelentett. Az asszonyok „félelemmel és nagy örömmel” futottak, hogy megvigyék a feltámadás hírét a tanítványoknak. Amikor Jézus először megjelent az övéinek, „megörültek a tanítványok, hogy látják az Urat” (Jn 20,20). És azóta is minden Jézusban hívő embernek öröm, ha csendben őrá figyelhet, vele a hit által együtt lehet.

A Jézussal való találkozás kiváltképpen való alkalma az igeolvasás és az imádkozás. Ahogyan a zsoltáros vágyakozott már kora reggel az élő Istennel való találkozás és együtt lét után, úgy kívánkozik a hívő Jézus után, mert öröm együtt lenni Megváltójával.

De vajon csakugyan így van-e? Ezzel az örömmel, csodálkozó hálával, igére szomjas szívvel vesszük kezünkbe a Szentírást minden nap? Nem úgy van-e, hogy olykor csak kötelességből olvassuk el a soron következő részt, unottan, szétszórt figyelemmel lapozzuk, és nem is marad meg bennünk semmi. Nem történik-e meg, hogy a csendességünk elejéből is, végéből is lefaragunk, s alig marad belőle valami? Nem csak csendes óránk, de néha csendes perceink sincsenek, mert annyi idő alatt igazán elcsendesedni sem lehet.

Meg is látszik ez az ilyen hívő emberek életén is: hiányzik a szívükből, az arcukról az a csendes belső öröm, amit éppen az Úrral való együttlét, az Ige és az imádság táplálna. Ha így van, újuljunk meg ebben, és legyen az igeolvasásunk és imádkozásunk valóságos találkozás a mi Urunkkal, s így legyen az napi örömünk forrása! Mert amikor egyébként semmi külső okunk nincs az örömre, ez a benne megtalált csendes öröm akkor is megmarad bennünk, olyan gazdagon, hogy másoknak is jut belőle. Pál apostol éppen temérdek szenvedése idején írta ezt: „De tele vagyok vigasztalódással, minden nyomorúságunk ellenére csordultig vagyok örömmel” (2Kor 7,4).

Figyeljük meg ezt néhány bibliai példán! Jeremiás próféta keserűen panaszolja: „Mindenki átkoz engem”, de mégis így folytatja: „Ha eljutott hozzám igéd, én élveztem, igéd vidámságot szerzett nekem és szívbeli örömöt” (Jer 15,16). Sok gondja, nyomorúsága közt is elég ok az örömre, hogy Isten szólt hozzá, hogy hallja és érti, befogadja Isten szavát. Mert az élveztem kifejezés az eredeti nyelven ezt jelenti: megettem. Aki „megeszi” Isten igéjét, fenntartás nélkül elfogadja, hittel azonosul vele, annak mindig örömöt jelent.

Gyakran éppen ez marad ki a csendességünkből, hogy gondolkozzunk az olvasott igén, kérdéseket tegyünk fel (miről szól tulajdonképpen, mit mond Istenről, az emberekről, mit jelent vajon most nekem…), „megrágjuk”, vagyis igyekezzünk megérteni, megjegyezni, megemészteni. Talán egy kicsit több időt is kellene erre szánni, hogy ne futó találkozás legyen ez a mi Urunkkal, amikor közben már a következő feladaton jár az eszünk, hanem tekintsük nagy megtiszteltetésnek, hogy a világmindenség Ura szóba áll velünk, és legyen nagy ajándék minden perc, amit vele tölthetünk, minden ige, amit megérthetünk.

És az imádkozás? Sámuel édesanyját, Annát gúnyolták, megvetették, s ő visszament az üres templomba egyedül, és szívből imádkozott a hatalmas Istenhez. „Kiöntötte lelkét az Úr előtt.” Istenre bízta súlyos terhét. És amikor kijött, „nem volt többé szomorú az arca” (1Sám 1,15.18).

Dávid kétségbeesésében már az ellenségénél keres menedéket az őt üldöző Saul elől. Fél, retteg, teljesen reménytelennek látja a helyzetét. De imádkozik. És hogyan éli át az Úr jelenlétét? „Az Úrhoz folyamodtam, és ő meghallgatott, megmentett mindattól, amitől rettegtem. Örömre derülnek, akik rátekintenek, nem pirul az arcuk. Kiáltott a nyomorult, az Úr meghallgatta, és minden bajából kiszabadította” (Zsolt 34,5-7).

Ugyanígy, akik ismerik az élő Krisztussal való együttlét áldását, azok „örömre derülnek” akkor is, ha látszólag erre semmi okuk nincs, sőt okuk lenne a szorongásra és csüggedésre. Így lesz a koncentrált imádkozásunk végső gyümölcse mindig az, amiről a börtönben sínylődő Pál apostol tesz bizonyságot: „… és Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban”. Az ilyen hívő tud örülni mindenkor – az Úrban! (Fil 4,4-7)

Óriási kiváltság az, hogy élő Urunk van, aki szól hozzánk igéjében, akihez szólhatunk imádságban, aki nem hagyja a benne bízókat egyedül, segítség nélkül. A vele való hitbeli közösség olyan kincs, ami többet ér minden földi gazdagságnál. Ezért vallja Dávid: „Nagyobb örömöt adsz (így) szívembe, mint azoké, akiknek bőven van búzájuk és boruk” (Zsolt 4,8).

Keressük hát a mi Urunkat szüntelen! Legyen fontosabb a vele való találkozás, mint a reggeli feketekávé vagy a napilap átnézése! S ne csak néhány percre találkozzunk vele, hanem maradjunk vele egész nap, sőt egész életünkben, míg meglátjuk majd őt színről színre, s teljes öröm lesz őnála, és örökké tart a gyönyörűség az ő jobbján (Zsolt 16,11; Ézs 35,10).

Cseri Kálmán / Budapest

(Megjelent: Biblia és Gyülekezet, XXIV. évfolyam, 2012. április)