Legjobb befektetés: a továbbadás

Tanúi és részesei vagyunk annak, hogy a szegénység és a gazdagság között egyre nagyobb szakadék tátong. Ezt a szakadékot áthidalandó, sok szegény ember mégis azt a látszatot igyekszik kelteni, mintha gazdag volna. Mindezidáig virágzott a hitelpiac, ami hozzásegítette a nincsteleneket ahhoz, hogy gazdagnak látszanak. Hasonlóan népszerűek a szerencsejátékok, ahol néhány tipp, vagy ügyes kártyaforgatás ígér gyors meggazdagodást. Alapvetően járja át korunkat ez a sóvárgás a többre, fényesebbre és korlátok nélküli szabadságra. Ezenközben arról sem hallgathatunk, hogy roppant lelki sötétség és erkölcsi nihil uralkodik a szívekben.

Ránk, keresztyénekre is hat ez a korszellem. Egyfelől sokan szenvednek valódi szegénységben, s ebből kétségbeesetten, kritika nélkül, minden lehetőséget megragadva igyekeznek kiszabadulni, sokszor még nagyobb bajt hozva ezzel magukra. Másfelől elnéptelenednek egykor oly életteli közösségek, utánpótlás nélkül halnak el gyülekezetek. Egyre többen fordulnak magukba, és legyintenek lemondóan a többi hívőre vagy éppen a hitetlen embertársaikra. Mások olyan világmegváltó módszerek hirdetői és gyakorlói, amik a gyors sikert és a lelki meggazdagodást ígérik. Kár volna tagadnunk, hogy munkálkodásukat látszólagos sikerek kísérik. Hirtelen növekvő, gazdag gyülekezeti közösségek fogantatásának és születésének is tanúi lehettünk az elmúlt időszakban.

E kétféle felfogás eredményeként némely hívők lemondtak az evangéliumról, mások meg úgy ragadják azt – szinte kisajátítva – magukhoz, hogy noha „teljes”-nek nevezik, mégis inkább a „téves” jelző illene rá.

De miért is állítjuk ezt?

Ha csak köreinket vesszük nagyító alá, akkor is láthatjuk: az evangélium jobbára belső üggyé lett számunkra. Magunknak hirdetjük, egymás között szórjuk, leggyakrabban olyanoknak, akik már megértették és befogadták. Nosztalgiázva emlegetjük fel egymás között a régi időket, amikor még tértek meg emberek… és az evangélium ahelyett, hogy kizendülne közülünk, marad saját „kis éji zenénk”. Ennél rosszabb az, amikor a reményvesztett hívők csak legyintenek a jelenre – gondolván, itt már Isten sem segíthet –, majd beletemetkeznek a Jelenések könyvébe és a próféciákba, a jövőt, az utolsó időket magyarázgatva, és olykor egymással jól összeveszve. Egyre több a virtuális gyülekezeti tag, akik ugyan megtehetnék, hogy valóságos résztvevői legyenek egy közösségnek, de inkább csak meghallgatják internetről és MP3-ról az alkalmakat, miközben főzögetnek, takarítanak, vagy éppen két hallott szolgálat között jót szundikálnak.

A másik oldalon pedig egyre inkább szembetűnik az, hogy az evangélium csak eszközzé lett egy hamis cél elérése érdekében: a siker, gazdagság és földi dicsőség érdekében. Az evangélium az ürügy, vagy éppen az a dobbantó, amely által az ember a korszellemnek megfelelő gazdagságba emelkedhet. Tökéletesen érthető, ha a bajba jutott és reménytelen emberek – mintegy utolsó kapaszkodót találva – rávetik magukat erre a lehetőségre. Leegyszerűsítve a dolgokat: mondj igent Istennek, és ő majd rendbe hoz mindent, mert egyébként nagyon szeret. Az evangélium tehát eszközzé válik, amelyet persze szépen, és a kor embere által elfogadhatóan kell csomagolni és tálalni. Minden sarkosságát le kell köszörülni, minden kontrasztját össze kell mosni. Ezért állítjuk tehát, hogy hamis az evangélium ily módon való használata és hirdetése, mert magát az evangéliumot is torzítja, hamisítja a cél érdekében.

Hogyan élhetünk helyesen az evangéliummal?

Mindenek előtt úgy, ha megértjük és komolyan is vesszük, hogy az evangélium maga, Jézus. Tehát az evangélium nem lehet más, mint Jézus. Nem üzenhet mást, és nem jelenthet mást a hallgatóknak, csak azt, aki Jézus. Nem indíthat más irányba, csak Jézushoz. Nem adhat más célt, csak Jézust. Pál is így szólta és láttatta őt a korinthusi emberek előtt (1Kor 2,2).

Másodszor, tudnunk kell, hogy azért kell az evangéliumot a világnak hirdetni, mert az elveszett embernek egyszerűen erre van szüksége (1Kor 1,21). „A macskák tudják, mi a jó nekik” – hirdeti a reklám, csak az ember nem tudja, mire van igazán szüksége. Legnagyobb és legmélyebb problémánkból – a bűnből, pokolból és romlott természetünkből – nincs más kiút, csak Jézus személye (Csel 4,12). Nem kiút a földi jólét, sem a látszatbékesség, vagy egy harmonikusnak tűnő emberi közösség. Csak egyetlen kiút van problémáinkból: Jézus, aki legyőzte legnagyobb ellenségünket, a halált.

Harmadszor, alázattal kell tudomásul vennünk, hogy a mi feladatunk csak a továbbadás (2Tim 4,2). Fontos célunkká kell válnia annak, hogy akiknek szóljuk és hirdetjük Jézust, azok azt megértsék. Igen, őt kell, hogy megértsék. Ehhez nem kell és nem is szabad az evangéliumot karcsúsítani, hanem imádkozva kell küzdeni azért, hogy a kor embere számára érthető formában közvetítsük Jézust. Korunk gondolkozását szükséges mélyebben megismerni, azzal foglalkozni, hogy hol vannak nyitott kapuk embertársaink életében, ahol az evangélium hirdetésével közeledhetünk hozzájuk. Szabad és kell azzal foglalkoznunk, hogy az evangéliumot képesek legyünk jól, érthetően, hallhatóan átadni. Ebben gyakorolhatjuk magunkat, akár egymás előtt is.

Negyedszer, nem szabad megkeserednünk és eltántorodnunk, ha szolgálatunkat nem kíséri látványos változások sora. Urunk pontosan tudja, hogy mikor, minek van ideje és helye, terveit hiánytalanul véghez is viszi a maga belátása szerint (Ézs 45,11). Sokan e meggyőződést nélkülözve, és látható eredmények hiányában válnak hallgatag, magukba forduló hívőkké, akik a rájuk bízott szolgálattal nem törődnek, mint a jézusi példázatban szereplő rest szolga (Mt 25,14-30).

Ötödször, el kell határolódnunk szívünkben attól a gondolattól, hogy az evangéliumot valamiféle siker érdekében hirdetjük. Nem az a cél, hogy sikeres hívőként dicsekedhessünk: általam ennyi és ennyi ember tért meg. Mert meggyőződésünk, hogy ez nem is fog számon kéretni rajtunk, hiszen az élő hitet Jézus támasztja, teremti szívükben Szentlelke és Igéje által, ha akarja. Aki eredmény-centrikusan akar az evangéliummal üzletelni (Csel 8,18kk.), az éppen Jézus erejét, tervét és mindenhatóságát vonja kétségbe. A maga kezébe akarja venni azt, ami nem rá bízatott. De nem is az a cél, hogy olyan siker ígéretét vetítsük mások elé, amit Jézus sehol és soha nem ígért. Téves az az evangélium, amelyik a mennyország áldásait a földön ígéri megvalósulni. Jézus sorsa a mi sorsunk is egyben. Volt életében öröm és fájdalom egyaránt, átélt csodálatot, de gyilkos indulatokat is. Végül felment a mennybe, hogy ott készítsen helyet övéinek.

Kedves Olvasó! Több mint 2000 éve csodálatos kincs birtokosai vagyunk. Az a küldetésünk, hogy a drága kincset továbbadjuk. Indokolt-e, hogy visszahúzódóak és hallgatagok vagyunk? Szabad-e hagynunk, hogy hamisítványok sokasága félrevezesse és megkeserítse a körülöttünk élőket?

Álljunk inkább elő, helyesen gondolkozva az evangéliumról, és engedelmeskedve annak, aki a hirdetésével megbízott minket! Mert az evangélium hirdetése olyan befektetés, ahol nem a haszon, hanem maga az engedelmesség hozza meg a lélekben és testvéri közösségben való meggazdagodást. Az első keresztyének Jézussal és örömmel telve, teljes természetességgel adták tovább az evangéliumot. A Máté 24,12-ben azt mondja Jézus, hogy az utolsó időkben „a szeretet sokakban meghidegül”. Ez azt jelenti, hogy sokan a hívők közül nem fogják Jézust és az evangéliumot életük legnagyobb kincseként és gazdagságaként kezelni. De – folytatja Jézus – „aki mindvégig kitart, az üdvözül”, és: „Isten országának pedig ezt az evangéliumát hirdetik majd az egész világon, bizonyságul minden népnek…”. Tartozzunk hát azok közé, akik Isten országának evangéliumát nem rejtegetik, hanem örömmel hirdetik!

Sípos Aba Álmos / Budapest

(Megjelent: Biblia és Gyülekezet, XXIII. évfolyam, 2011. július)