Istent is lehet hamisítani?

A viskó a Szentírás mérlegén

A pénzhamisítás jelenségét mindenki ismeri. Hiába írják a bankjegyekre, hogy: „A bankjegyhamisítást a törvény bünteti” – mégis hamisítják őket. Miért ne hamisítaná meg a bűnös ember – kinek elméje bálványgyár – az igaz Istent is?

Isten ugyan parancsba adta, hogy őt ne hamisítsa meg senki, vagyis, ha pl. róla beszél, akkor azt hirdesse, amit ő mondott magáról, ennek ellenére sokan semmibe veszik parancsát, és bátran hirdetnek olyanokat, amiket nem mondott, ill. elhallgatnak olyanokat, amiket pedig mondott, s így az Isten-nevet, más tartalommal töltik meg. Így azután csak látszólag beszélnek róla, valójában már másról esik szó, egy, az emberi értelem által létrehozott bálványistenről, aki nem is létezik. Ahogy a törvény büntetetéssel fenyegeti a pénzhamisítókat, úgy tesz Isten is a neve megüresítőivel, nevét más tartalommal felhasználókkal, az őt meghamisítókkal szemben.

Számos olyan igehely van, aminek alapján feljogosítva érezhetjük magunkat a szent bizalmatlanságra. Jézus Krisztus figyelmeztetett arra, hogy sok hamis próféta jön ki a világba, ezért híveinek résen kell lenniük, hogy ezek félre ne vezessék őket. Ezért kell megvizsgálni tanításaikat; közelebbről, az ezekben felmerülő istenképeket is a Bibliában Istentől elénk adott képe ismeretében. Ha valamelyik istenkép – akárcsak egy ponton is – nem vág egybe a bibliaival, akkor az hamisítvány. Ezért nincs mögötte fedezet, így értéktelen. Lehet, hogy irodalmilag ötletes, retorikailag elkápráztató, érzelmileg felkavaró, megható, szép, jól sikerül s az eredetire szinte a megszólalásig hasonlító, mégis értéktelen. Nyugodtan elfordulhatunk attól az istenségtől.

Arra is figyelmeztetett minket az Úr, hogy a hívők közül is támadnak majd emberek, akik ferde dolgokat beszélnek általában, de akár Istenről is. Tehát még saját keresztyén köreinkben is elővigyázatosnak kell lennünk. Nehogy a soraink közül való ejtsen át, s vezessen tévútra bennünket Istennel kapcsolatban, ami egyébként súlyos lelki problémák kiváltó oka is lehet! Mindezeket megfontolva kérlek benneteket, hogy mindig ellenőrizzétek a Biblia fényében, hogyha valaki Istenről beszél nektek, akkor vajon a bibliai Istenről beszél vagy nem! Akár a keresztyénség körein kívül keletkező alkotásokkal találkoztok (Jézus Krisztus Szupersztár, Júdás evangéliuma, Da Vinci kód), akár a keresztyénség körein belül megjelenő teológiai művekkel (Albert Schweitzer, Rudolf Bultmann Jézus-képe), igehirdetésekkel, novellákkal, regényekkel, amelyekben Isten személye előkerül, tegyétek fel a kérdéseket: Ennek Istene és a Bibliában megszólaló Isten egy és ugyanaz a személy? Vagy a hasonlóság csak látszólagos? Melyikben higgyek? Melyiket fogadjam el? Melyiket utasítsam vissza?
Hogyan állapítható meg, hogy igazi vagy hamis a nekünk felkínált Isten?

Nos, jól meg kell ismernünk Isten igaz képét, a tőle származót, amit a Bibliában adott nekünk.  Ez az ő kijelentése, itt közölte velünk magát a Szentlélek által.  Őt innen lehet és kell megismernünk egyre mélyebben. Segítséget adhat a történelmi keresztyén teológia is, ami olyan területe a dogmatikának, ahol nagyon sok mindent átgondoltak eleink, és szépen rögzítették felismeréseiket. Jó volna, ha lelkipásztorok is beszélnének a szószékeken, tiszta tanítást adnának az igaz Istenről, segítve az igaz istenismeretet a hallgatóságban. Hiszen a legszebb feladat, amivel a hívő ember foglalkozhat: az élő Isten személye, vonásai, tettei, tervei… A bibliai kijelentés alapján, ill. a gyakorlati engedelmesség során megismerve őt, alkalmassá válunk arra, hogy megítélhessük egy könyv, irat, regény, film istenéről, hogy az igaz Isten-e vagy pedig nem.

Ma arra hívlak benneteket, hogy a Biblia állításainak fényében vizsgáljuk meg William Paul Young által írt A viskó című  keresztyén-pszicho-fiction bestseller regényben elénk adott Istent. A magam részéről kifejezetten teológiai szempontból szeretném vizsgálni a könyvet. Természetes, lehetne ezt pl. irodalmi szempontból is vizsgálni: értékes vagy sem, miként birkózik meg a szerző egy irodalmilag nehéz – már-már lehetetlennek látszó – kihívással, amikor megfoghatóvá teszi Istent, az élet egyik szereplőjeként bemutatva őt. El tudta-e kerülni azt a veszélyt, hogy ezzel meghamisítja Isten bibliai képét? Nem profanizálta-e a Szentet?

De lehetne vizsgálni a regényt pszichológiai szempontból is, hiszen ismeretes, hogy a könyv írója súlyos nehézségeket élt át gyermekkorában, és felnőttként is komoly problémák sora jellemezte életét. A regény főhősében voltaképpen vele találkozunk, akiben bemutatja, miként dolgozta fel élete tragédiáit, de itt igyekszik választ adni ismerősei kérdéseire is. Kérdésként merülhet fel bennünk, hogy biblikus-e a probléma feldolgozása, s másoknak – akik hasonló problémákkal küzdenek – használ-e vagy árt a kínált megoldással. Mindezen túlmenően jogos felvetés az is, hogy a könyv olyan témaköröket feszeget, amikről nem ártana többet hallanunk a protestáns szószékeken (pl. a tragédiák kezelése, szeretteink elvesztésének feldolgozása, különböző vallások-hitek kérdése, egyházak belső problémái…). Kérdés azonban, hogy azáltal, hogy a könyv behatóan tárgyalja a témaköröket, valójában segít-e az érdeklődőknek, vagy inkább árt, és félrevezeti azokat, akik hasonló problémával küszködnek.

Visszatérnék azonban arra a bejelentésemre, hogy én elsősorban teológiai szempontból vizsgálnám a könyvet. Ez talán illegitim dolog a részemről? Némelyek szerint igen, mert A viskó nem teológiai mű, hanem irodalmi alkotás. Miközben elismerem, hogy irodalmi alkotás, ami fontos kérdéseket feszeget, aközben mégis meg kell állapítanom, hogy olyan irodalmi alkotás, amelyik tele van teológiai fejtegetésekkel is. Ezért feljogosítva érzem magamat arra, hogy teológiai szempontból vegyem szemügyre.

1.) A Biblia Istene: Három különálló isteni személy?

A keleti egyházatyák már a negyedik században különböző hasonlatokat kerestek a Szentháromság körülírására, de némelyik hasonlat olyannyira rossz volt, hogy az általa bemutatott Isten a szigorú monoteizmust követő zsidók és muzulmánok szemében joggal tűnt három istennek. “Ezek a keleti teológusok nem tagadták Isten egységét, de inkább három személy közös céljairól és szándékairól, mint közös lényegéről beszéltek. Ezzel sok emberben azt az érzetet keltették, mintha a valóságban tényleg három Isten lenne. Ezek egysége három különálló lény tökéletes összhangja és egyetértése. Az egyik kappadókiai teológus (Nisszai Gergely) még olyan hasonlattal is élt, hogy az Atya, a Fiú és a Lélek lényegének egysége olyan, mint Péter, Pál és Barnabás közös részesedése az emberi természetben. Ezek a megközelítések éppen azt a szentháromság-hitet kérdőjelezték meg, amelyet illusztrálni akartak, és inkább egy triteista szemléletet hintettek el.” (Szabados Ádám: Küzdelem a Szentháromságért, 10. old)

Ugyanezt a triteizmust sugallja A viskó, amiben három  különálló isteni személy jelenik meg, akik tökéletes egységben működnek, mint egy bizottság. Ahogy a régiek elutasították a triteizmust, úgy mi is el kell, hogy utasítsuk azt a bibliai tanítás fényében. Isten – mivel lényegileg egy – nem mutatható be három, teljesen különálló személyben.

A tárgyalt könyv szerzője gondolatait ehhez nem a Bibliából merítette, hanem az eretnekségek közül, de úgy állatja be, mintha ez valami biblikus állítás volna.

2.) A Biblia Istene: A három személy az egy isteni lényeg három megjelenési formája?

Az ún. patripassziánus tanítás szerint az Atya és Fiú személye egy s ugyanaz, ezért Jézusban az Atya is szenvedett a kereszten. E patripassziánus tévtan mögött az ún. modalizmus tévtanítása rejlik. Eszerint Isten egy személy, akinek az Atya-Fiú-Szentlélek, csak három megjelenési formája, vagyis ezek nem külön személyek, hanem ő, aki egy, hol így, hol úgy jelenik meg. A modalista (téves) istenképet sugallják a következő – lelkészek által is használt – rossz hasonlatok: a Szentháromság Isten hasonló a víz különböző halmazállapotához, miszerint nulla fok alatt jég, nulla és száz fok között víz, száz fok felett pedig gőz. Ezek külön állapotok, de ugyanazok a vízmolekulák vagy jég, vagy víz, vagy gőz formájában léteznek. A modalisták szerint Isten hasonlóképpen egyszer ilyen, másszor olyan, de egyszerre mindhárom nem lehet.

Meg kell állapítanunk, hogy Isten titka felülmúl minden értelmet. Amikor ilyen hasonlatokkal próbáljuk érzékeltetni az érzékelhetetlent, akkor óhatatlanul a saját gondolkodásunk keretei közé kényszerítjük – amit nem tehetünk meg! A tengert nem lehet egy pohárba beletenni. Nem véletlenül kérdezte az Úr: „Kihez hasonlítotok engem, hogy hasonló volnék?” (Ézs 40,18; 46,5). S nem véletlen a zsoltáros megállapítása: „semmi sem hasonlítható hozzád (…)” (Zsolt 40,6).

Nos, A viskóban a modalizmusnak patripassziánus felfogásával találkozunk, hiszen a  regényben többször (103., 169.old.) esik szó arról, hogy a Papán megtalálhatók Jézus sebei. A könyv szerzője tehát az előbbi tévtan mellett ezt is vallja – így került a könyvbe ez a nem bibliai, nem igei eszme.
Ha a két kritikai észrevételünket egymás mellé tesszük, akkor ki kell mondanunk, hogy A viskóban két eretnek teológiai téveszmével találkozunk: egyik a triteizmus, a másik a patripasszianizmus/modalizmus ősi tévelygése. Úgy tűnik, hogy a könyv írója vagy szerkesztői arra gondoltak, hogy a két eretnekség felidézésével tudják érzékeltetni az Isten lényegi egységét és három-személyűségét. Kérdés azonban, hogy a bibliai igazságot lehet-e azzal kifejezni, hogy egymás mellé tesznek két – egymásnak ellentmondó – eretnek elképzelést. Megítélésem szerint nem.

3.) A Biblia Istene: Férfi és nő?

A viskó istene (értsd: a szerzőjének istene) két nőből és egy férfiből áll: egy elnőiesített isten. Tehát az istenség, akinek a regényben biblikus kijelentések is elhagyják a száját, egy férfi nevű nőből (!), egy férfiből és egy valódi nőből áll. A könyv olvasóinak nem véletlenül juthat eszébe az ún. feminista teológia, amelyik szerint Isten nő is. A feminista teológia szellemében készítettek néhány éve egy német nyelvű bibliafordítást. Ebben a hímnemű istennevek mellé nőnemű nevet is írtak, vagy közvetlenül női nevekkel helyettesítették azokat. (Pl. a Mi Atyánk vonatkozásában: „Te, Isten, ki Atyánk és Anyánk vagy a mennyben (…)”) Hasonlóan nem véletlenül jut eszünkbe az ún. gender-ideológia, ami szerint a nemek (férfi-nő), csupán társadalmi képződmények, ezért a férfi is lehet nő és fordítva. Mindenki maga dönti el, hogy ő férfi vagy nő.

Azt gondolom, hogy Istent olyannak kell látnunk és hinnünk, ahogy ő a Bibliában kinyilvánította magát. Se többnek, se kevesebbnek, se másnak. Az Atya férfi-neműként jeleníti meg magát és nem nőként, Jézus férfiként jelent meg, nem nőként, a Szentlélek pedig a Bibliában semlegesnemű névvel jelöli magát. Jó lett volna, ha A viskó írója egyszerűen meghajol Istennek a Bibliában adott kijelentése előtt, és nem tesz úgy, mintha a Biblia Istenről szóló kijelentései a férfidominanciát valló régi korszak lecsapódásai lennének, amiket időszerű és jogos is megváltoztatni egy olyan korban, amiben a nők egyenrangúsítása megtörtént. Persze, lehetséges, hogy a könyv írója csak azt akarta érzékeltetni, hogy Istenben van gyengédség is. Ezt azonban nem kell és nem is lehet a bibliai kijelentés meghamisításával bemutatni!

4.) A Biblia Istene: Más nevekkel illethető?

A könyv írója a Szentléleknek a nevét is megváltoztatta, Sarayunak hívja. Vajon átkeresztelhető-e a Szentháromság egy Isten bármelyik tagja? Nos, úgy a zsidó, mint a keresztyén teológusok felismerték, hogy a bibliai istenneveket nem az ember találta ki, hanem Isten adta önmagának. Isten úgy nevezte magát, ahogy. Nevének tiszteletét parancsolta, mert a neve: ő maga. A régi teológusok ezt így fejezték ki: „Nomen Dei est Deus ipse” (Isten neve, Isten maga).

Az, hogy Isten, ill. a neve szent, magától értetődő volt minden történelmi korban. A kegyesek az önmagának adott nevén szólították Istent, hirdették és hívták segítségül. Az, hogy mára már sok keresztyén elvesztette az érzékét az Isten nevének és lényének szentsége iránt – szomorú tény. A fentebb nevezett modern bibliafordítás egyik kritikusa megjegyzi, hogy „a bibliafordítás ilyetén módján,  a Szentháromság egy igaz Istennek, mint Atyának, Fiúnak és Szentléleknek az önmagáról való kijelentését teljes mértékben romba döntik! Vagyis megtámadják a Szentháromság egy Istent.” (R. Slenczka) Ugyanezt mondhatjuk arra is, aki a Szentlélek Isten nevét átkereszteli. (Megjegyzem, hogy A viskó szerzője a Szentlelket megjeleníteni hivatott Sarayunak is testet ad, mintha a Szentléleknek lenne őt láthatóvá tévő teste.)

5.) A Biblia Istene: „Három plusz egy” személy?

A viskóban – a három istenség mellett – felbukkan még egy titokzatos, önálló női alak, Sophia, aki „a papa bölcsességének megtestesítője” (176. old.). A könyv jézusa (értsd: az író jézusa) kifejti, hogy az illető hölgy a Példabeszédek könyvében, női alakban megjelenő bölcsesség. Nos, valóban találkozunk a megjelölt könyvben a bölcsességgel, s a szó maga nőnemben áll. Viszont az ott (8. rész) szereplő bölcsesség – minden exegetikai értelmezés szerint – maga Jézus, aki bölcsességül lett nekünk. A viskóban ellenben, mint egy a háromságon kívüli, külön létező személyként jelenik meg a bölcsesség. Ez a megoldás nagyon félrevezető, mert hamis képet ad a bibliai bölcsességről, eltolódva a „szent-négyesség” irányába. Sajnos, mások is beleestek ebbe a csapdába. Pl. C. G. Jung úgy gondolta, hogy a Szentháromságnak van még egy tagja, Istennek, Jézuson kívül egy másik fia: a Sátán. A viskó által sugallt tanítás nem ennyire istenkáromló, de mégis téves, félrevezető. Ráadásul a könyvbeli Sophia tévtant, a patripassziánus/modalista eretnekséget hangoztatja. (169-170. old.)

6.) A Biblia Istene: Nincs belső rendje?

A viskó istene (értsd: szerzőjének istene) kifejti, hogy benne nincs fölé és alárendeltség, hanem egy tökéletes egymás-mellettiség uralkodik (125. old). Itt csak utalok arra, hogy az író abból az egyoldalú istenképből eredezteti véleményét, hogy a teremtett világban minden fölé és alárendeltség gonosz, elvetendő.

Ámde mit találunk a Bibliában? Kijelentése alapján sokkal differenciáltabb képet láthatunk, mint A viskó felszínes, és ezért félrevezető megállapításai nyomán. A Biblia alapján megállapítható, hogy egyrészt az isteni személyek közt nincsen semmi fölé-, vagy alávetettség, hiszen a Szentháromság személyei lényegileg egyek. Másrészt azonban Isten egyértelműen érzékelteti velünk, hogy az ő csodálatos személyében bizonyos rend uralkodik. A régi keresztyén teológusok így foglalták össze a bibliai kijelentéseket: „Az Atya az első személy a dicsőséges Szentháromságban, kinek léte nem mástól, hanem magától van. A Fiút magától szülte, és a Fiúval egyetemben magától származtatta a Szentlelket öröktől fogva. Az Atyától való személyek azok, akik az ő személyi állapotukra nézve az egész isteni valóságot közöltetés útján vették az Atyától öröktől fogva. A Fiú a dicsőséges Szentháromságban a második személy, az Atyának nem kegyelem, hanem természet szerint való egyetlen egyszülött Fia (…) öröktől fogva született az Atyától. (…) A Szentlélek a harmadik személy az áldott Szentháromságban, ki az Atyától és Fiútól egyenlőképpen származott. (…)

E rendből két dolgot tanulhatunk meg: először, mi formán légyen a Szentháromságnak külső munkálkodása, úgymint az Atya munkálkodik Önön magától, a Fiú és Szentlélek által, a Fiú az Atyától a Szentlélek által, a Szentlélek az Atyától és Fiútól. Másodszor: honnan származzék minden isteni (…) munkálkodásnak eredete és kútfője. Ti., hogy az Atya, mintegy kútfeje a Szentháromságnak és a külső munkálkodásnak kezdete, az isteni név (in relatione) és a teremtői nevezet a Credoban kiváltképen tulajdoníttatik az Atyának, megváltásunk a Fiúnak, és megszenteltetésünk a Szentléleknek, úgymint e munkának minden eszköz nélkül való cselekedőjének.

Ugyanez annak is az oka, hogy a Fiú, mennyiben közbenjáró, mindeneket az Atyának, nem a Szentléleknek tulajdonít, s ennek is, hogy oly gyakori helyen mondja a Szentírás, hogy mi az Atyával békültünk meg. E szent renden és oeconomián kívül.” (Medgyesi Pál: Praxis Pietatis; 24-28. old.) Mindezek tükrében A viskó a Szentháromság belső rendje tekintetében sem ad világos és igei képet, ezért ebben a vonatkozásban is eltorzított istenképet nyújt, eszünkbe juttatva újra az első pontban említett triteizmus tévelygését.

7.) A Biblia Istene: Mindenkit üdvözít?

A regény írójának ajánló szavait hadd idézzem: „(…) maguknak, az összes csetlő-botlónak, akik hisszük, hogy a Szeretet uralkodik. Álljunk fel, hadd ragyogjon a fénye.” A szerző felfogása szerint az Isten semmi más, mint Szeretet, s ez a tulajdonsága felülmúlja, s felül is írja minden egyéb vonását. Ez a felfogás – A viskó esetében is – az univerzalizmusba torkollik, ami szerint Isten, mint Szeretet, mindenkit üdvözít. Mivel Isten semmi más, mint Szeretet, ezért kivétel nélkül mindenkit üdvözíteni fog, mert szeretetével nem fér össze, hogy valakiket szenvedésre ítéljen. Azokat is, akik halálukig visszautasították Jézust, akik más vallásokat gyakoroltak, üdvözíti; sőt, szeretete még a bukott angyalokat, de még magát az ördögöt is üdvözíti.

Időközben tudottá vált, hogy A viskó írója korábban azt állította, hogy elfogadta az univerzalizmust, s az megváltoztatta életét és teológiáját, írásával ilyen módon védte tehát ezt a teológiai nézetet. Állítólag már elfordult ettől a téves tanítástól, ennek ellenére még mindig egyértelműen átütnek a könyvön az univerzalizmus eszméi (155. oldaltól, 166. 188. 231.oldalakon), bár miután a könyv elkészült, a szerkesztők szerették volna kihagyni belőle az univerzalizmus-gondolatot – ahogyan ezt weboldalukon állítják.

A könyv állításai szépen hangzó mondatok, de a Biblia Istene mást mond. Ő valóban szeretet, de igazságos, és tud haragudni is (pl. Péld 6,16-19). A kérdéskör iránt érdeklődőknek ajánlom Sípos Ete Álmos Mindenki üdvözülni fog? című előadását, illetve E. Donelly A Biblia tanítása a mennyről és  a pokolról című könyvét. Sajnos A viskó írója Isten egyik vonásának abszolutizálásával eltorzítja valóságos személyiségét, amit a Bibliában bemutatott. Ráadásul meghamisítja a túlvilágról adott kijelentését is, hiszen a Biblia sehol nem állítja, hogy mindenki üdvözülni fog, a Sátánt is beleértve, és megszűnik, vagy teljesen kiürül a pokol.

8.) A Biblia Istene: Közvetlen kapcsolatban lehetünk vele?

A viskó egy személyes találkozás történetét adja elénk: valamiféle köztes állapotban lévő Istennel közvetlenül találkozik az ember. Vagyis a szerző jól érzékelhetően tanítja a misztikát, az ember és Isten közvetlen találkozását (ugyanezt találjuk pl. a 201., 204-205. oldalon is). Ezeken a helyeken a Szentlelket megjelenítő Sarayu (értsd: a szerző) kikapcsolja a Bibliát és hitet az Isten-ember kapcsolatából. Mindenféle misztikusan felbukkanó „gondolatokról, belső hangokról” elmélkedik, amik többek minden értelmes válasznál, miközben a Bibliában/igehirdetésben való megszólalása fel sem merül.

Ezek szerint az Isten-ember kapcsolatban nincs szükség se Bibliára, se hitre. Sőt feltűnő, hogy ebből a kapcsolatból az Egyház, mint institúció is kimarad! A viskó jézusa egy helyen arról vall, hogy ő bizony nem akart semmiféle egyházi institúciót létrehozni a földön. Aki csak egy kicsit is ismeri Bibliáját, az tudja, hogy ez, a Bibliát, szentek közösségét és hitet is szükségtelenné tevő elgondolás mennyire téves, félrevezető. Ezen a földön nem létezik Istennek és embernek az a fajta közvetlen, misztikus kapcsolata, amit a könyv sugall.

9.) A Biblia Istene: Az emberért van?

A viskó istene (értsd: szerzője) emberközpontú. Az író szerint Isten a bajba jutott emberért van, ezért adja szájába: „Azért jöttem, hogy a lehető legteljesebb életet adjam neked” (185.old.). A viskó istene egy szuperpszichológus, aki hívatlanul felbukkan, és segít a gyász feldolgozásában. „A szolgáló Isten! (…) Sokkal inkább: az engem szolgáló Isten!” (244. old.).  Az író istene az embernek szolgáló isten. A könyv egyik kritikusa így fogalmaz: „Egy szál magam vagyok, és nekem a Szentháromság Istennel van dolgom, és annyira egy szál magam vagyok, és annyira totális az én személyiségem (és az én személyiség-problémám), hogy ahhoz a Szentháromság Isten mindhárom személyének be kell vetnie magát (…)  És az ő nagy szeretetükkel kell legyőzni a bajt az én nyughatatlan lelkemben.” (Dr. Szabó István) A Biblia Istene valóban könyörül az emberen, lehajol hozzá, irgalmasan felemeli, szereti érdemtelenül – de nem az emberért van, hanem az ember van őérte! Ő emeli vissza az embert abba az állapotba, hogy ne önmagáért, hanem Istenért legyen, neki szolgáljon. Ennek a bibliai viszonynak eltorzítása elfogadhatatlan.

10.) A Biblia Istene: Profanizálható?

A viskó istene (értsd: a szerző istene) egy elvilágiasított, profanizált isten, amolyan „jópofásított isten, posztmodernizált, szalonképesített isten”, aki a mai emberek szája íze szerint állandóan főzőcskézik, eszik-iszik, itt-ott elront valamit, viccelődik: kedélyeskedik, huncutul kacsintgat, magáról is furcsákat beszél, de olykor különös módon szólítja meg a főhőst is (pl. picinyem), egyáltalán nem félelmetes, nem alázatra indító. Elismerem, hogy a könyv jópofa istene nagyon tetszhet az élvhajhász, szentséget nem ismerő, maga feje után élő posztmodern embereknek és az elvilágiasodott keresztyéneknek.

Mindazáltal, amikor Isten közel lépett az emberekhez, nem profanizálta magát, hanem megmaradt teljes szentségében, s így dicsőségben. A Bibliában szent Istennek jelentette ki magát, és úgy is jelent meg Jézus Krisztusban a földön. A Bibliában az Istenről helyesen beszélő próféták vagy apostolok soha nem profanizálták Istent. Azért sem, hogy az emberekkel elfogadtassák őt. E cél érdekében nekünk sem kell és nem is szabad ezt tennünk: nem szabad Istent profanizálni, a Szentet szentségtelenné tenni, megfosztva attól a dicsőségtől, ami őt jellemzi! Ebből a szempontból példamutatóak azok a régebben keletkezett keresztyén regények, amelyek az Úrról szentsége dicsőségében beszélnek: pl. J.Bunyan Zarándok útja, J. Comenius A világ útvesztője és a szív paradicsoma, Sükös Pál A keskeny úton című művek.

Bizony, ha Mózesnek le kellett vetnie saruját, nekünk is le kell venni a SZENT előtt. Ő szeret, de ugyanakkor SZENT és IGAZ is – s ezt a tényt nem szabad elfeledni! Istennel bármilyen bizalmas szeretetkapcsolatban állunk is, mindig emlékeznünk kell arra – a bibliai példákat szem előtt tartva –, hogy ő Isten, mi pedig teremtmények vagyunk! Illik hozzánk az istenfélelem. Isten nem a haverunk, akivel egy szinten állva bratyizhatunk. Az, hogy Jézus Krisztus emberi természetünket felvette istenségére, nem jelenti azt, hogy eltűnt az Isten és teremtmény közti különbség. Az istenfélelem a hívő keresztyének vonása, s ezt (is) és az erre való tanítást is erősen hiányolom a könyvből, ugyanakkor az Isten profanizálására nemet kell mondanom.

11.) A Biblia Istene: Fontos a népe is?

A viskó jézusa azt állítja, hogy ő soha nem akart létrehozni egyházi szervezetet. ”(…) te csak az intézményt, az emberek által létrehozott rendszert látod. Én nem ennek a felépítéséért jöttem el. Én az embereket látom, és az életüket, élő és lüktető közösségét mindazoknak, akik szeretnek engem – nem pedig épületeket és programokat.” (182-183. old.) A könyv egyik amerikai kritikusa szerint: „Az egyház institúcióját elutasítja, mint diabolikus valóságot.” A Máté 16. és 18. fejezete sem az egyház léte ellen szól.

A Heidelbergi Káté 54. kérdés-felelete jól összefoglalja a bibliai tanítást az egyházról. Az Újszövetség arról tanúskodik, hogy az egyháznak kell, hogy egyféle belső felépítettsége, rendje legyen – s van is.  A viskó szerzője azonban nem ezen a vonalon mozog. Ő a hiper-protestáns álláspontot vallja: a hívő ember egyedül van Istennel, a keresztyénség magánügy. „Mintha E. Troeltsch száz évvel ezelőtti jóslata teljesedne, aki arról beszélt, hogy a modern kor keresztyénsége semmiféle intézményességhez nem fog kötődni, hanem misztikus lesz, persze nem a szó klasszikus értelmében, hanem a szó szociológiai értelmében. Vagyis a keresztyének átmeneti társulásokban élnek majd, mikor, hol találják meg a lelki alkatuknak megfelelő alkalmi közösséget. Mintha ez teljesedne itt. (…) A regény gyökér-, hagyomány-, környezet- és társiasság-nélküli. Lehet, hogy ez kell a sztorihoz, de nem vagyok biztos, hogy az olvasóban is azt munkálja, amit feltehetően a szerző el akar érni.” (Dr. Szabó István)

Ide kapcsolható, hogy mivel a szerző az egyház intézményét megveti, megveti az egyház teológia felismeréseit is. „(…) a regényben kibontakozó diskurzus úgy bontakozik ki, hogy semmisíti a mögöttünk álló kétezer éves keresztyéni fáradozást, mely az isteni titkok, isteni kinyilatkoztatások, üzenetek megértésére irányult. A főszereplő a végén már-már úgy áll előttünk, hogy hozzá képest Augustinusnak, Luthernek vagy a keresztyénség összes tiszteletre méltó teológusának a fáradozása és küszködése semmit sem ér! (…) A kétezer éves keresztyénség csak vaktölténnyel vívta a próba-háborút vagy hadgyakorlatot, most megy igazán élesben a dolog. Ha jól sejtem, ez a vonulat teljesen beleilleszkedik az amerikai keresztyén pop-kultúrába, abban él, mozog, abból táplálkozik. Itt jelentkezik az a meggyőződés, hogy a keresztyénség minden nemzedékben, sőt minden egyes keresztyén életében elölről kezdődik. Pedig Isten a világ kezdetétől fogva munkálja az övéi üdvösségét, és a hagyományból nem mindig csak regula, parancs, kényszer érkezik, hanem megérlelt bölcsesség, belátás, jó tapasztalat, vezettetés is.” (Dr. Szabó I.)

12.) A Biblia Istene: Mit mondott a Sátánról?

A viskóban a Szentlelket megjeleníteni hivatott Sarayu-nak a Sátánnal kapcsolatosan az író a következő szavakat adja szájába: „(…) mi a gonosz szót a jó hiányának leírására használjuk, ahogy a sötétség szót a világosság hiányának leírására, a halál pedig az élet hiányát jeleneti. Mind a gonosz, mind a sötétség kizárólag a Jó és Világosság vonatkozásában érthető meg; egyébként nincs valóságos létezésük (…)” (137-141.old.). A Biblia Istene a Szentlélek által teljesen mást mond a Sátánról, hiszen úgy beszél róla, mint egy személyről és nem, mint a jó hiányáról, vagy mint személytelen valóságról. Az, hogy a Szentlelket megszemélyesítő Sarayu itt egy újabb igeellenes állítást tesz – ahogy korábban is eretnekséget képviselt –, megdöbbentő tény.

13.) A Biblia Istene: Összekever igazságot és hazugságot?

A viskó írója összekever biblikus és nem biblikus állításokat. Ez azonban úgy jelentkezik, hogy a könyv istene mond olyan állításokat, amikkel azonosulni lehet, de mond olyanokat is, amik elfogadhatatlanok (példák: 198.199. 203-205. 231. old.). S ez úgy kerül beállításra, mintha A viskó istene és a Biblia Istene egy és ugyanaz volna. Ez a sajátságos összekeverés szinte olvashatatlanná teszi ezt a könyvet azok számára, akiknek alaposabb bibliaismeretük és alapvető teológiai jártasságuk van, valamint gyakorlottak az érzékeik a jó és rossz közti különbségtételben. Ez a hol itt, hol ott felbukkanó keverés, összezagyválása igaznak és hamisnak rendkívül tévelyítő megoldás. A Biblia Istene csak igazat beszél, a szavai tiszták!

Befejezés

Összefoglalásként ki merem jelenteni, hogy A viskóban beszélő Papa, Sarayu és Jézus, ill. Sophia más isten, mint a Biblia Szentháromság egy Istene. A szerző könyvében mutatja be Istenről alkotott gondolatait, ezért nála nem a bibliai Istennel találkozunk, hanem az író istenével, amit különböző – nem csak bibliai – forrásokból származó ismeretekből, elemekből épített fel, faragott ki.

Ezen túlmenően a könyv istene által közölt, és a Biblia Istenétől származó üzenetek nem esnek teljesen egybe, számtalan helyen található nyilvánvaló ellentmondás. A könyv istene csak azt mondja, amit megálmodója adott szájába. Ezek a tanítások pedig csak részben származnak a Bibliából, a többi a humanista pszichológia, a misztika vagy a feminista, univerzalista és liberális teológia által inspiráltak, illetve az amerikai kultúra tanításai. Nyugodtan kijelenthetjük, hogy a könyvben valójában „nem a Szentháromság Isten személyei azok, akik a főszereplőt felvilágosítják, isteni titkokba beavatják” (Dr. Szabó I.), hanem egy bálványisten.
Vagyis W. M. P. Young istene A viskó istene, aki egy bibliai elemekből is (!) felépített bálványisten, aminek üzenetei csak részben származnak a Bibliából, nagyobbrészt máshonnan valók. Csakhogy – s ez egy igen nagy probléma – mindezt a szerző nem mondja ki! Sőt, azt a benyomást kelti könyvével, mintha folyamatosan a Biblia Istenét mutatná be, illetve beszéltetné. Ez azonban nem felel meg a valóságnak.

A bibliaismerő és teológiában kissé jártas keresztyén e könyvet olvasva vagy azzal küszködik, hogy a Biblia Istenétől elvonatkoztassa, amit a könyv istenéről olvas, vagy megadja magát, és úgy tekinti, hogy a könyv istenei által adott tanítás a Bibliát képviselik, csak más szavakkal. Aki azonban ez utóbbi megoldást választja, az eltéved. Aki úgy véli, hogy a regényből az igaz Istent ismerte meg, hogy a könyv istenképe és üzenetei-tanításai mindenestől biblikusak, az téved. A műből csak annak bálványistene, pontosabban szerzőjének Istenről való különös, egyoldalú elképzelései, fantáziái és neo-evangélikál, liberális teológiai nézetei ismerhetők meg.  Szeretném világosan leszögezni, hogy aki az igaz Istennel és tanításával akar megismerkedni, annak a Bibliához kell fordulnia, és A viskót félre kell tennie.

Viszont a probléma éppen az, hogy „a regény nem vezet el az isteni kinyilatkoztatáshoz, ti. a Szentíráshoz, hanem abban a meghagyásban hagyja az olvasót (aki esetleg nem keresztyén), hogy maga a regény is érvényes forrás. (…) Lehetséges-e, hogy amikor maga a Szentháromság Isten lép fel lelki gondozóként (hiszen végül is erről van szó), akkor olyasmik hangozzanak el, amelyek köszönő viszonyban sincsenek az Igével?” (Dr. Szabó I.)

Mivel A viskó írója nincs összhangban a Biblia Istenével, ezért számolnia kell azzal, hogy Isten majd felelősségre vonja, ugyanúgy, mint Jób barátait: „Haragom felgerjedt ellened és két barátod ellen, mert  nem szóltatok felőlem igazán. (…) Jób, az én szolgám imádkozzék értetek, mert csak az ő személyére tekintek, hogy rettenetest ne cselekedjem veletek, mivelhogy nem szóltatok felőlem igazán, mint szolgám, Jób.” (Jób 42.)  Pedig Jób barátai Istenről semmi hazugságot nem mondtak, csak egy adott helyzetet magyaráztak rosszul. Azért pedig, hogy ezt a könyvet magyarul is keresztyének adták ki – terjesztve ezzel a téveszméket – ugyancsak felelni fognak Isten előtt.

Ugyanezzel kell számolnia azoknak is, akik a könyvnek pozitív média reklámot csináltak a magyar keresztyénség körében, olykor megkérdőjelezhető hangnemben kritizálva azokat a keresztyéneket, akik bibliai szempontokat hangoztatva felemelték hangjukat a művel szemben.

”Vigyázat, regény! Nem teológiai értekezés! Valóság és fantázia. Kijelentés és keresés. Nem Szentírás! Egy megrázóan izgalmas mese!” – olvasható a könyv borítóján. Márpedig, ha így van, akkor a könyv a keresztyén misszióban, evangélizációs szolgálatban nem használható hatásosan – mintahogyan ennek ellenkezőjét sokan hangoztatják. A viskón tájékozódó, kereső embereket segíteni kell, hogy megismerhessék a bibliai evangéliummal őket kereső Istent. Ebben a megismerésben a hívő emberek türelmes szeretette, józan és bölcs, A viskó útvesztőit is ismerő segítőkészsége nagyon sokat jelenthet. Előadásommal ehhez szerettem volna számukra segítséget nyújtani.

Végül hadd idézzem újra A viskó egyik jeles kritikusát: „Aki a könyvről súlyos kritikát hall, az ne érezze úgy, hogy a féltékeny papok, írástudók és farizeusok kiabálnak, mert elvették a kenyerüket, hanem figyeljen oda az aggályokra. Aki azt hallja, hogy ez a világirodalom legnagyobb keresztyén regénye, és ez lesz a 21. század Zarándok útja, és felülmúlja Szent Ágoston Vallomásait is, azt pedig nagy tisztelettel és szeretettel arra kérem, hogy olvasson bele az Újszövetségbe is, a  Római levélbe, olvassa el az evangéliumokat, olvassa el Isten kinyilatkoztatását, hiszen minden igehirdetésünknek, minden énekünknek, minden versünknek, minden irodalmi, művészeti megnyilatkozásunknak csak az volna a célja, hogy eljussunk az önmagát kinyilatkoztató Istenhez.” (Dr. Szabó István)

Sípos Ete Zoltán / Szeged
Fontos kérdések sorozat előadása (2010. december 12., szerkesztett változat)