A reformáció emléknapjához közeledve a protestáns egyházak felsorolják azokat az érveket, kritikai megjegyzéseket, amelyekkel igazolni akarják létjogosultságukat. Ilyenkor elhangzik az ún. nyugati (római), ill. keleti (bizánci) keresztyénség kritikája, azzal a magabiztossággal, amiből kitűnik, hogy mi, protestánsok különbek vagyunk.

A 21. századba érkezve azonban nekünk is be kell ismernünk, hogy mint a dogmatikai, mind az etikai kérdések mentén mára már legalább olyan mély törésvonalak jöttek létre a protestáns keresztyénségen belül, mint amilyenek a középkor idején voltak. A mai Nyugat-Európa egyes protestáns szószékein (sőt a teológiáin!) is kétségbe vonják Jézus Krisztus szűztől születésének, sőt kereszthalálának – mint helyettes engesztelő áldozatnak – érvényességét. Azzal érvelnek, hogy a Biblia Istene nem lehet olyan kegyetlen, hogy saját fiát áldozza fel másokért.

Az ehhez hasonló egyéb, most itt fel nem sorolható tévtanításokat és etikai liberalizmust okolva, az ún. történelmi, protestáns egyházakból újabb és újabb csoportok szakadnak ki, azt tanítva, hogy ennek a krízishelyzetnek az a megoldása, ha új, igaz egyházat alapíthatnak. Már hazánkban is találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy korábban valamelyik protestáns egyházhoz tartozó egyháztagok új egyházat, közösséget alapítottak. Sőt, az is gyakorlattá vált, hogy ha egy lelkészt egyházi fegyelmi eljárás alá vonnak, és elítélnek, az illető – válaszként – új egyházat alapít. Az új egyházat alapítók döntésüket azzal indokolják, hogy ők majd igazi, azaz jobb, tökéletesebb és szentebb közösséget hoznak létre, mint amilyet otthagytak.

Ezért tesszük fel mi is most azt a valóban izgalmas kérdést, hogy indokolt-e egy új, igaz egyház alapítása? Ha igen, akkor mikor tegyük meg? Ha nem indokolt, és bibliailag nem igazolható, akkor mi az útja az egyházi élet szembetűnő romlása megállításának? Elismerjük, hogy a kérdésekkel elég mély vizekre hívjuk hajózni olvasóinkat, bár újságunk jelen számának további írásai is az egyházzal kapcsolatos kényes kérdésekkel foglalkoznak.

Bevezetésül szeretném Olvasóink emlékezetébe idézni azt a fontos szabályt, hogy mint minden ún. tan-kérdésben, az igaz egyházról szóló tanoknál is abból a tényből kell kiindulnunk, amit a Biblia tanít az egyházról. Ha a régi egyházat elhagyó, és újat alapító emberektől megkérdezzük, hogy miért hagyták el közösségüket, akkor a legtöbben az elhagyott egyház lelki állapotára, az egyházi vezetők korrupt, erkölcstelen magatartására hivatkoznak, azaz érvelésük alapja a régi közösség pillanatnyi helyzete.

Ha viszont mi, a reformáció örököseinek tartjuk magunkat, akkor az egyházhoz sem közelíthetünk pragmatikus – azaz gyakorlati és tapasztalati – szempontból. (Nem tehetjük Illés próféta módjára, aki döntését azzal indokolta, hogy az egyház tagjai elfogytak.) Ezért kiindulópontunk nem lehet más, mint az a Biblia, amelyik a Szentlélek által ihletett isteni szó.

A Biblia az egyház lényegét nem az egyház tagjainak vagy vezetőinek magatartása felől közelíti és határozza meg, hanem Krisztus felől. Eszerint az egyház lényege és titka annak fundamentumában van. „Mert más alapot senki sem vethet a meglévőn kívül, amely Jézus Krisztus.” (1Kor 3,11) Ezt a kijelentést tovább részletezi az Ef 2,20-21: „… akik az apostolok és próféták alapkövére épültetek, ahol a szegeletkő maga Jézus Krisztus. Benne van az egész épület összeillesztve, és benne növekszik szent templommá az Úrban…”

Az idézetek szerint az egyház fundamentuma Jézus Krisztus személye, azaz elvégzett tökéletes váltságműve (emberré létele, kereszthalála, feltámadása, megdicsőülése), amelyet a próféták és a szemtanú apostolok hirdettek és leírtak a Bibliában. Ebből következik, hogy az igaz egyház fundamentumán az áll, aki hiszi, amit Krisztusról és elvégzett tökéletes váltságáról tanít a Biblia. Ehhez nem lehet semmit sem hozzátenni, sem elhagyni. Ez a fundamentum örök, rendíthetetlen. Az ég és föld elmúlhatnak, a kozmoszban minden megrendülhet, de az egyház fundamentuma örök, hiszen „Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökre ugyanaz” (Zsid 13,8). Amelyik közösség erre a fundamentumra épül, azt nevezi a Biblia egyháznak. Ha egy közösség ezt a fundamentumot elveti, nem hiszi, ahhoz bármit hozzátesz, vagy abból bármit elvesz, azt (a Biblia alapján) nem nevezhetjük igaz egyháznak, még akkor sem, ha az a közösség egyháznak nevezi magát. A reformáció teológusai az Ef 2,20 igéjét úgy értelmezték, hogy mivel az apostolok Krisztust hirdették az igében, és őt láttatták a szentségekben, ezért az igaz egyházban e kettőnek jelen kell lennie. Kálvin ezt írja: „… nagy becsben kell tartani az Isten igéjének és a szentségeknek a szolgálatát. Ahol ugyanis ép és sértetlen állapotban van meg ez a szolgálat, ott semmiféle erkölcsi fogyatkozás vagy bűn, nem akadályozza meg azt, hogy az egyház neve fennmaradjon.” (Inst. IV.2.1.)

Erre a bibliai szemléletre épülve valljuk az apostoli hitvallásban azt, hogy „hiszek egy, egyetemes keresztyén anyaszentegyházat”. Tehát, csak egy igaz egyház van, mégpedig az, amelyiknek Krisztus és a róla szóló apostoli tanítás (a Biblia) a fundamentuma. A Biblia szerint Istennek egy egyháza volt, van és lesz. A reformációkor sem történt új egyházalapítás, hanem folytatása annak az építkezésnek, amit a Szentlélek kezdett. A reformációt az tette szükségessé, hogy az építkezés egy ideig nem a szegeletkőhöz igazodott, és abbamaradt.

Ha tehát egy felekezet vagy gyülekezet igaz egyház-voltát akarjuk megvizsgálni, kérdésünk csak az lehet, hogy annak a közösségnek ki és mi a fundamentuma? Tesz-e valamit az igaz egyház fundamentumához, vagy elvesz-e belőle? Azaz, mit vall azokból, amit a Biblia fundamentális tanításainak tart a Szentlélek? Ismét Kálvint idézhetjük: „De amint a hit várába a hazugság beront, amint a szükséges tudománynak lényege meghamisíttatik, és a szentségek kiszolgáltatása megromlik, akkor bizonyára bekövetkezik az egyház pusztulása”.

Ugyanakkor a Szentlélek a Bibliában ismertet olyan helyzeteket is, amikor egy egyház/gyülekezet fundamentuma jó, de a felépítmény, ami az egyébként jó fundamentumra épül, értéktelen és elégetni való. „Ha pedig valaki aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, pozdorját épít erre az alapra, mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz, mert az a nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg… Ha valakinek a munkája… megmarad, jutalmat kap. Ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mint aki tűzön ment át.” (1Kor 3,12-15) A korinthusi és a galáciabeli gyülekezetek alapja jó volt, de rossz falat építettek rá. A Jelenések könyvének hét gyülekezete is jó alapokról indult. Maga Jézus nevezi őket egyháznak. Viszont a jó fundamentumra ők is rossz falakat építettek. Ezért Jézus nem arra szólítja fel őket, hogy alapítsanak abban a városban új egyházat, hanem arra, hogy térjenek meg, azaz igazodjanak újra az igazi szegeletkőhöz, Krisztushoz. Ennek elmaradása ugyanis a gyülekezet, de nem az egyház (!) megszűnéséhez vezethet.

Amikor Pál apostol fülébe jut, hogy bizonyos gyülekezetekben tévtanítók léptek fel, és sokakat megfertőztek, nem azt tanácsolja Timótheusnak, hogy alapítson olyan vegytiszta gyülekezetet, ahol mindenki szent és tökéletes, hanem azt mondja a gyülekezet hívő tagjainak, hogy „álljon el a hamisságtól mindenki, aki a Krisztus nevét vallja!” (2Tim 2,19). Azaz, ne hallgassanak a tévtanítókra, és ne vegyék át azok hazug életvitelét a gyülekezetben.

A mai protestáns egyházak életét figyelve és elemezve azt kell megvizsgálnunk, hogy ott állnak-e még az Efézus 2,20-ban említett fundamentumon, hiszik-e, hirdetik-e még Jézus Krisztus személyéről és elvégezett tökéletes áldozatáról mindazt, amit a Biblia tanít? A szentségeket úgy szolgáltatják-e ki, ahogyan azt Jézus rendelte? Ha igen, akkor a bibliai mérték értelmében egyháznak kell tartanunk őket. De ha ennek a bibliai mércének nem felelnek meg, akkor nem tekinthetők, és nem nevezhetők egyháznak!

Viszont, ha a fundamentum jó, de az, ami ráépült értéktelen, sőt, ha soraik közt vannak képmutató vezetők, püspökök, lelkészek, presbiterek, egyháztagok, akkor sem mondhatjuk azt, hogy az a közösség nem egyház. Kálvin, Krisztusra hivatkozik, aki a farizeusok képmutatása, az egyházi vezetők kapzsisága és erkölcstelensége ellenére sem jelentette ki, hogy Izrael egész népe és istentisztelete mindenestől fogva hamis. Kálvin egyetértően idézi Cypriánusz egyházatyát: „Ha láthatunk is az egyházban konkolyt, vagy tisztátalan edényeket, még sincs okunk arra, hogy elszakadjunk attól. Nekünk csak arra kell törekednünk, hogy búza lehessünk, azon kell fáradoznunk, hogy arany vagy ezüst edények legyünk. A cserépedények összetörése pedig egyedül az Úr joga…” Kálvin később így folytatja: „semmi mentsége sincs annak, aki önként szakította meg azzal az egyházzal a külső közösséget, amelyben Isten Igéjét hirdetik, és a szentségeket kiszolgáltatják… sem keveseknek, sem sokaknak a vétkei nem akadályoznak meg bennünket abban, hogy ott az Isten által rendelt szertatások szerint hitünkről helyesen vallomást ne tehessünk, mivel sem a pásztornak, sem valamely magán embernek méltatlansága nem sérti a kegyes lelkiismeretet, s a szent és igaz ember előtt nem kevésbé tiszták és üdvösek a szent titkok, ha mindjárt tisztátalanokkal együtt részesül is azokban.” (Inst. IV.I. 19.)

Összefoglalva az eddigieket, szögezzük le:

a.) Ha valaki a mai szekularizált világban, hitetlen környezetben egyházat, gyülekezetet alapít, ahol a tagok hite a már említett bibliai alapokra épül, az nem új egyházat alapít.

b.) Ha viszont valaki kilép egy olyan egyházból, amelynek a fundamentuma biblikus, (hitvallása reformátori), de a vezetők és tagok életvitele méltatlan, azt gondolván, hogy ő majd egy igaz egyházat alapít, azt csalódások fogják érni.

Dr. Sípos Ete Álmos / Tápiószele

(Megjelent: Biblia és Gyülekezet, XXII. évfolyam, 2010. október)