ÁLLÁSFOGLALÁS

 

A PÁPA DEBRECEN-NAGYTEMPLOMI SZOLGÁLATÁVAL KAPCSOLATOSAN

1988. október 3-8. között a magyar katolikusok mintegy másfélezer hazai és külföldi képviselője nemzeti zarándoklatra utazott Rómába. Október 6-án külön kihallgatáson fogadta a pápa a magyar papságot, és a következőket mondotta: „Valamennyien tudjátok, hogy a Szent-István jubileum lezárása alkalmával meghívást kaptam, hogy látogassam meg hazátokat. A Szűzanyára bízom ezt a meghívást, hogy a látogatás, amikor már megvalósítása lehetséges lesz, Isten nagyobb dicsőségére és a kedves magyar nép javára szolgáljon.” (1)

Nyilvánvalóan a várt vezettetés elnyerése után II. János Pál pápa 1991 nyarán ellátogat hazánkba, ami nagy örömmel tölti el a katolikus emberek szívét. Dr. Szántó Konrád könyvet is írt a következő címmel: Várjuk a Szentatyát. Ebben a pápalátogatás menetrendjét is közli: „augusztus 18-án (…) Máriapócsról a Szentatya Debrecenbe utazik, ahol ökumenikus istentiszteletet végez, és a testvéregyházak képviselőivel találkozik. Ezekre az aktusokra a református Nagytemplomban kerül sor.” (2)

Sok kedves naiv lélek őszinte szívvel örül, és boldogan néz a pápalátogatás elé. Évszázados feszültségek feloldását, az ellentétek elsimulását látják ebben, mert nyilvánvaló, hogy lehet együtt is, hiszen „egy az Isten”, s a krisztusi szeretet összekapcsol mindenféle hívőt a világon.

Együtt a pápával a kálvinista Rómában, nem csodálatos perspektívák nyílnak meg előttünk?

Mindehhez azonban még hozzátartozik az a tény is, hogy a fenti meghívás idején egyházainkban monarchikus-diktatórikus püspökuralmi rendszer volt, amely nem kérdezte a református egyháztagok véleményét, s döntéseit nem a protestáns egyházakat alkotó, fenntartó hívek hitének és meggyőződésének figyelembevételével, hanem legtöbbször attól függetlenül, sőt azzal ellentétben hozta.

Így mindmáig nem ismeretes, ki ajánlotta fel a pápának a debreceni Nagytemplomot.

A református hívek ezrei értetlenkedve állnak tehát a nevezett jeles esemény előtt, s várják, hogy valaki előálljon és bevallja: „Testvérek, én voltam!”

S közben tusakodva, Isten irgalmát keresve kutatjuk az Írásokat, mi Isten gondolata ezekben a dolgokban, mert mi az Urat kérdezzük meg, hogy vajon el kell-e mennünk egy városba, vagy pedig nem (Jakab 4,13-17).

– Ézsaiás könyvéből a 39. fejezet 1-8. verseket olvassuk el. A babiloni király, Meródák Baladán magas rangú követeit fogadta Ezékiás király nagy szeretettel. Erről szól a jelzett szakasz. „És jött Ézsaiás a próféta, Ezékiás királyhoz és mondta neki: Mit szólának ez emberek és honnan jöttek tehozzád? És mondta Ezékiás: Messze földről jöttek hozzám, Bábelből.

És mondta: Mit látának házadban? És monda Ezékiás: Mindent láttak, ami csak házamban van, semmi nincs, amit meg nem mutattam volna nekik kincseim közül. És monda Ézsaiás Ezékiásnak: Halld a seregek Urának beszédét:

Íme napok jönnek és elvitetik, ami házadban van, és amit csak e mai napig gyűjtöttek eleid, Bábelbe, nem marad semmi meg, ezt mondja az Úr!

És fiaid közül, akik tőled származnak, akiket te nemzesz, el fognak hurcolni és lesznek komornyikok Bábel királyának palotájában.”

Két kérdés és két válasz van előttünk.

A próféta kérdez, a két válasz pedig az Úr válasza.

1. a) – Mit szóltak ezek és honnan jöttek hozzád?
2. b) – Mit láttak házadban?
3. c) – Elvitetik, ami házadban van.
4. d) – Fiaid komornyikok lesznek.

 

1. a) Csak vallásos diplomácia?

Ezékiás király bizonyára bölcs diplomatának érezte magát, mint akinek igazán nincs mitől félnie, hiszen ő megőrzi identitását, egy tárgyalás során ez nem változik meg.

Igen, Ezékiás hívő király, lerontja a bálványokat, az ő idejében béke és állandóság van (39,8).

De a nép gyenge. Elesnek, nem tudnak különbséget tenni, nem érzik, meddig tart a határ, mit szabad és mit nem. Végletekben tudnak csak gondolkozni: „Ha a király barátkozik a babiloniai vezetőkkel, akkor nekem is szabad szoros kapcsolatot tartanom velük, akár vallásos egységet is kereshetek! Ők is vallásosak, én is, egy az Isten, lehet együtt imádkozni.” S pár éven belül ott térdeltek a Baál előtt a zsidó közemberek és főemberek, és imádták a babiloni asztrál-kultusz bálványait, démonait, és béleseket készítettek a babiloni istennőnek, az ég királynőjének, Astarténak (Jer 7,18).

Ezért pusztult el Izráel és Júda.

Isten tiltja, hogy népe lelki közösségben legyen a bálványimádással. 

Most távol áll tőlünk, hogy kritikailag elemezzük a római katolikus egyházat, mert ezen állásfoglalásban nem célunk kimutatni annak a kijelentésnek igazságát, amely szerint „a katolicizmusban minden benne van, amit vallás valaha produkált, mégpedig egymás mellett” (Harnack). Semmiféleképpen nem keressük a hitvitát, hiszen megértjük és tiszteletben tartjuk azoknak a meggyőződését, akik levett saruval állnak meg saját egyházuk tanrendszere előtt.

Ám hivatkozunk arra, ami sok buzgó római katolikus számára is megütközést jelentett, – arra a misztikus éjszakára, amely a római egyházat nemcsak a babiloni asztrál-kultuszhoz, hanem az indián sámánizmushoz, a tibeti buddhizmushoz és az afrikai animizmushoz (lélekimádáshoz), őskultszhoz is odakapcsolja. 1986. október 27-én II. János Pál az összes világvallás vezetőit meghívta Assisibe, hogy együtt imádkozzanak a békéért. Nyolc órán keresztül imádkoztak, lelki közösséget gyakoroltak keresztények, mohamedánok, buddhisták, zsidók, shintoisták, hinduk, perzsák, egy indián csodadoktor (sámán), s az afrikai természetvallások képviselői. Ki-ki a maga módján imádkozott. A római katolikus egyház leplezetlenül vállalta és vállalja a lelki közösséget a pogány vallásokkal.

Ez a XX. század Rómája. Ezt nem titkolják, számukra természetes, hogy most ez a lelki profiljuk. Ezért látogatott a dalai láma is Budapestre, s végzett vallásos szertartást a Szent István Bazilikában. Ezért jelentette ki a medjugorjei Szűzanya, hogy Isten és a mohamedánok istene azonos.

S mi ezt tudomásul vesszük.

A Biblia szerint a pogányok démonokkal vannak közösségben (1Kor 10,20). Mi ezt nem tehetjük meg.

Lehet, hogy a fenti vallásos csoportok mellett helye van a pápa szemében a magyar reformátusságnak is, ám ha a magyarországi református egyház Krisztus egyháza kíván maradni, akkor komolyan meg kell fontolnia, hogy kivel osztja meg lelkének kincseit.

Vallásos vezetők diplomáciájának helye lehet a püspöki rezidencia, ám nem egy templom. Jó, ha békességben együtt beszélgetnek a vallási vezetők, ám ehhez nem szükséges összeelegyíteni a különböző és egymástól teljesen idegen vallásos élményeket.

Assisi óta a napnál világosabb: a római katolikus egyházfőkkel való lelki kapcsolat a Biblia által tiltott valláskeveredés (szinkretizmus).

 

1. b) Semmi nincs, amit meg ne mutattam volna nekik.

A babiloni követek nem a Sába királynőjének indulatával mentek Jeruzsálembe. (Ő a Bölcsességet kereste [1Kir 10]). Ragadozó lélekkel jöttek, mint akik mindent akarnak. De, ha még puszta beteglátogatás lett volna is jövetelük célja, valami elkezdődött a láthatatlan világban. Isten országa és a sötétség birodalma küzd ebben a világban, s a sötétség fejedelmének mutattak be mindent.

Bizonyára tiltakozott volna Ezékiás ezt hallván.

Mentegette volna magát a következőkkel: felebaráti szeretetet gyakorol, az embertestvéreket nem sértheti meg, esetleg még bizonyságot is tehet nekik.

 

1. c) Ám alapjában véve engedetlen volt és a próféta csak ezt mondta: amit láttak, el is viszik. Mindent láttak: mindent elvisznek. Ezékiás 715-688-ig uralkodott. Engedetlensége után még hét király uralkodott. S azután megszállták a babiloni seregek Jeruzsálemet és mindent elvittek Babilonba, de nemcsak házának kincseit, hanem a templom kincseit is (Kr.e. 586).

 

1. d) Fiaid komornyikok lesznek…

Gyakran megcsal a jelen, mert a bűnt igazolja. Ezékiás idejében béke és állandóság volt, mintha a próféta valótlant szólt volna. De a fia, Manassé már bálványimádó volt. Ott hajlongott a szobrok előtt, és elhurcolták Babilonba (2Krón 33). Amit ma vetünk, lehet, hogy fiaink fogják learatni. Nem rettenetes, hogy talán mi készítjük fiainknak a komornyikságot?

Bizonyára sokan idegenkednek a fenti párhuzamtól. Erőltetettnek érzik az alkalmazást. De mi nem is akarjuk szó szerint végigvezetni ezt, nem is tehetjük meg (Bábel – Róma, babiloni követek – pápa, jeruzsálemi kincsek – debreceni klenódium), mivel óvakodunk minden szektás belemagyarázástól és az Igének varázskönyvszerű alkalmazásától.

Ám a szituáció, az alkalom lehet hasonló, s így átvehetjük Isten figyelmeztetését. S igenis sok hasonlóság van a bibliai történetek és életünk eseményei között, amelyeknek megértése által vezet bennünket Isten, hogy kikerüljük a hamis szövetségek és valláskeveredések csapdáit.

S ezért Isten óvatosságra int.

 

– Ki tépte szét Krisztus varratlan köntösét?

Óvatosságunk oka többek között egy pápai körlevél, mely arra enged következtetni, hogy a pápalátogatásnak nem az önzetlen testvérkeresés a célja.

1986. január 16-án hozták nyilvánosságra II. János Pál pápa levelét, amelyet az európai püspöki-kari konferenciák elnökeihez intézett. Ebben a következőket írta:

„Európa keresztény civilizációja két tiszteletreméltó hagyományban gyökerezik. A latin és a keleti hagyomány évszázadok során különböző, de egymást kiegészítő jellegzetességekkel fejlődött… A két hagyomány egymással összhangban, és egymást kölcsönösen kiegészítve nyújthat magyarázatot arra a titokra, amely századok és nemzedékek óta rejtve volt, és amelyet most Isten kinyilatkoztatott szentjeinek. Európa továbbá az a földrész, ahol a protestáns reformáció is megtépte Krisztus varratlan köntösét. Ez a megosztottság súlyosan akadályozza a mai világ evangelizálására tett erőfeszítéseket. Arra van szükség, hogy mindenki elkötelezze magát az ökumenizmus ügyéért, hogy így megvalósuljon az egység felé vezető haladás. A vallási megosztottság Európában kezdődött, így különösen Európára hárul a feladat, hogy megszüntesse azt.” (3)

A katolikus Európa-evangélizáció egyik legnagyobb akadálya tehát a protestantizmus léte. A reformáció megtépte Krisztus köntösét. A Róma előtt lebegő egység csak a protestantizmus beolvasztása által képzelhető el.

Hozhat a pápalátogatás szép szavakat, tiszta evangéliumot, ajándékokat, ünnepi mámort, vallásos élményt, mi bizony csak Laokoón szavaira gondolunk: Timeo Danaos, et dona ferentes = Félek a danaidáktól, mégha ajándékot hoznak is.

 

Mi tehát a megoldás?

Úgy látjuk, hogy a római katolikusok és a protestánsok együttélésének megvannak a lehetőségei és a határai. Paradox helyzet ez. Ugyanazon és mégsem azonos lelki javakról van szó.

Ugyanaz a Bibliánk – és mégsem ugyanaz, mert a római katolikus barátainknak van egy másik bibliájuk is, a szent hagyomány, amely egyenértékű Isten Igéjével, s az utóbbi alapján értelmezik az elsőt.

Ugyanaz a Krisztus, akit hirdetünk – és mégsem ugyanaz, mert a római katolikusok Krisztusa a helyettes Krisztuson keresztül szólal meg nekik, aki a mindenkori pápa (helyett = anti). Ugyanaz a Szentháromság és mégsem ugyanaz, mivel Rómánál – Mária nevével kiegészítve – egy szent négyesség is megtalálható. Drága bibliai személyeket emlegetünk tisztelettel, egyaránt, mégis merőben másként: csodáljuk Isten rendkívüli kegyelmét Mária életében, hogy Jézus édesanyjává tétetett, ám mégsem mondhatjuk, hogy ő maga is bűntelen lett volna (mint ahogyan ezt 1854 óta minden katolikus köteles hinni). S azt sem fogadhatjuk el, hogy ő maga, Jézushoz hasonlóan, testileg felvétetett volna a mennybe (mint ahogyan ez 1950-ben kötelező hittétellé jelentetett ki a római egyházban).

Mivel az azonos Biblia, Isten, lelki javak ekképpen merőben különbözőkké váltak, ezért csak párhuzamos együttélésre van lehetőség lelkileg-vallásilag.

Együttélés ez, amelyre igent mondunk. Adottság ez, amelyben benne élünk – a gyakori hasonlóság mellett is oly különböző vallásos hitvilágban, egymás számára gyakran merőben idegen vallásos megtapasztalásokkal, istentisztelettel. Különböző, a látszólagos közelségben mégis egymástól távol álló két világ ez, amelyet soha nem lehet úgy feloldani, hogy mind a két tábor megtarthatná saját hitelveit.

Mind a két oldalon ezt várják: talán majd feladja a másik eddigi meggyőződését. Ám ez nem szabad egyesülés, hanem az egyiknek a másikba való beolvadása lenne.

Tehát a jövőben is együtt élünk majd: falvakban, városokban, családokban, iskolákban, az országban – együtt, egymás mellett.

Az együttélésnek megvannak a lehetőségei:

Az etika, erkölcs területén a Tízparancsolat követeléseit érvényesíteni, szeretetben egymást elhordozni, segíteni, megbecsülni, mint embert, mint vallásos embert. Keresni egymásban azt, ami jó, és békességben élni egymással, továbbá szót emelni a szociális igazságtalanságok ellen, felkarolni az elesettek ügyét, vagyis lehet egymás mellett élni – felebaráti szeretetben.

Az együttélésnek megvannak a határai:

Egymás lelki életébe nem tanácsos beleavatkozni, egyházi felsőbbség utasítására nem kellene ökumenikus imaalkalmakat szervezni, nem bölcs dolog ráerőltetni a többség vallásos meggyőződését a kisebbségre. Határátlépést követnénk el, ha egymás lelki életét, meggyőződését erőszakkal vagy alattomban kívánnánk megváltoztatni. Továbbá nem szabad álnok módon közelíteni a másikhoz, ökumenikus partnert tettetve, de áttérítési szándékkal a szívben.

Meg van írva a Bibliában: Ne hazudjatok” (3Móz 19,11). A határok összemosása pedig hazugság. Azt hirdetni, hogy egyek vagyunk Krisztusban, ez egyszerűen nem igaz. Ezt egyik fél sem hiszi komolyan.

A magyarországi protestantizmus egyik jelentős csoportja nevében nem vállaljuk magunkra a pápa debreceni meghívását, megkérdezésünk és beleegyezésünk nélkül történt ez. Lelkiismeretünk és igei meggyőződésünk visszatart attól, hogy képviseltessük magunkat a nevezett ökumenikus alkalmon. Kifejezzük meggyőződésünket, hogy egyházunk megújulása érdekében Istennek tetsző, bátor lépés lenne, ha a tiszáninneni, dunamelléki és dunántúli egyházkerületek távol tartanák magukat a tudtuk és akaratuk nélkül megszervezett debreceni találkozótól.

 

Pécel, 1991 májusában

 

A Biblia Szövetség Tanácsa

 

Hivatkozások:

1) Dr. Szántó Konrád: Várjuk a Szentatyát. Bp., Vigília, 1990. 128. old. 
2) Dr. Szántó Konrád: Várjuk a Szentatyát. Bp., Vigília, 1990. 136. old.
3) Új Ember Katolikus Hetilap, 1986. február 2. XL. évf. 5. sz.